Már csak 1 hónap és indulok. A felkészülés teljes, az erőnlét ismét a régi - kipipáltam az idei évre rendelt betegséget is. A visszaszámlálás elkezdődött. Egyre több barátom, ismerősöm, zarándok- és túratársam vág neki hamarosan az El Camino különböző szakaszainak. Ilyenkor mindig kicsit elindulok én is - lélekben. Jó dolog a felkészülési időszak. Szeretem.

Sokan - akik nem jártak még ilyen zarándokúton - kérdezik, hogy megszerveztem-e már a szállásokat? A válasz egyértelműen - NEM! Nem lehet, de nem is kell. Annyi ismeretlen tényező jön szembe az emberrel az úton, hogy nem lehet kitalálni, hol fog az ember aludni. Spontaneitás. Majd hozza az élet. Így nem leszek az időpontok foglya. Nem szeretem kötelező megérkezéseket egy zarándoklaton. A munkavégzés során folyamatosan időpontokhoz vagyok kötve. Itt nem. Ezért is más ez. Ha itt is rohannom kellene, hogy odaérjek időre, akkor miben lenne ez más mint a megszokott napi rohanás?

Azt sem tudom, hogy mikor fogok az Atlanti-óceán partjára érni? 3, 4, 5 hónap? Ki tudja? Ahogy jól esik, ahogy alakul. Nem fogok rohanni, sokat akarok látni ismét, mint 2012-ben. Nem hagyom, hogy elrohanjon mellettem az út. Nincs meg a repjegyem visszafelé, lehet, hogy nem is repülök, hanem valami alternatív megoldást választok. De ez még oly messze van, ezzel még nem kell foglalkozni. Most még a centi vágás időszaka van. Ez már csak 30.