MEGCSINÁLTAM!

Ezt a blogbejegyzést már Magyarországról írom. És már eltelt néhány nap. Ennek az az oka, hogy amikor a 122. napon megérkeztem Fisterraba, minden mással foglalkoztam, csak az írással nem. Egy szót bírtam beírni a blogba: MEGCSINÁLTAM! Gondoltam, hogy majd másnap megírom, de nem így történt. Elvoltam magammal, az óceánnal, a naplementével, a gondolataimmal. Majd következett az utazás, a megérkezés után pedig az egészségügyi intézményeket látogattam, hogy az arc csont törést valahogy kikalapálják rajtam. Most a kórházi ágyon ülve pótolom az elmaradt bejegyzést. Tudom, hogy sokan már le is mondtak arról, hogy lesz utolsó napi rendes írás – de lesz!
Lássuk akkor, mi történt a megérkezés napján.
Reggel sikerült időben ébrednem és ennek következében már fél 6-kor úton voltam. Az élelmes bár tulajdonos már 6-tól nyitva volt a szomszéd faluban – így megvolt a reggeli kávé és mindjárt meg is reggeliztem a tarisznyából. Azt sem kellett tovább cipelnem. Megint tiszta volt az égbolt – már-már giccsesen csillagos. Élveztem. Fejlámpa kikapcsol – zarándok némán, tekintetét az égre emelve bandukol – és hallgatja a semmivel nem összetéveszthető szélturbinák folyamatosan ismétlődő morajlását. A hegygerincen jártam. Igen erős volt a szél – így elkelt a 2 pólós viselet. Túl sok zarándokkal nem találkoztam a napfelkelte előtt. Nem annyira bántam. Sokat gondolkodtam az elmúlt 4 hónapon, a miérteken, a történéseken, a megélt élményeken. Úgy terveztem, hogy a mai egész napot egyedül gyalogolom le – nem akartam társaságot. Persze ez nem jött össze teljesen, mert Attila, aki Székesfehérvárról jött és az északi, illetve a primitivó utat járta végig beért kb. 6-7 km-rel Fisterra előtt, de nem volt baj, mert addig teljesen egyedül voltam. Amíg elértem Cee városáig addig egy alternatív utat jártam, hogy még véletlenül se találkozzak emberrel. Ciki, vagy nem, de így volt. Szóval jó sokáig volt lehetőségem agyalogni, elmélkedni és ez jól is esett. Ma még Magdalena sem jött velem, megbeszéltük, hogy aludjon ameddig csak tud, mert már igencsak kimerült volt. Néhány napot sátorban töltött, nem túl kényelmes körülmények között és az előző napon nagyon korán kelt. Fáradt volt. Cee városkájában pótreggeli és kávézás várt rám. Ekkor már az óceán egyik öble mellett sétáltam. Az út nem volt túl nehéz, egy-két kisebb emelkedő volt csak, amelyek már meg sem kottyantak. Amikor megláttam a fisterrai öblöt, az egy fantasztikus élmény volt. Gyalogoltam már be Fisterraba – de akkor Muxia felől és akkor nem volt meg ez a felemelő látvány. A homokos öböl, a stranddal, a távolban a várossal és a félsziget végén pedig a világítótorony, a 0.000-ás kilométerkővel – minden zarándok álma. Ide azok is eljönnek akiknek nincs idejük még 3 napot gyalogolni Santiagoból – eljönnek busszal. Ezt a követ, a világítótornyot, a 270 fokos óceáni kilátást mindenki látni akarja. És elégetni a ruhákat a hagyomány szerint, esetleg egy naplementét megnézni.
A part mentén vezet végig az út, szépen kikövezve. A bakancs már nagyon lekívánkozott rólam, de megálltam, hogy belegázoljak a forró homokba, a hűvös óceánba. Tudtam, hogy a városban a magyar albergueben már várnak. 2 előtt pár perccel értem be a Por Fin (magyarul annyit tesz: végre) nevű, Aranka által üzemeltetett nagyon kedves, hangulatos alberguebe. 
Megérkeztem. Ez volt az út vége számomra. 3360 km-t tettem meg. Bár volt még 3 km a világítótoronyig, de én itt határoztam meg az utam végét. Azt már hátizsák nélkül, mintegy bónuszként fogom megtenni. Nem ma! Holnap. Az egy külön rítus lesz nekem holnap. Nem akarom elkapkodni. A mostani megérkezés öröme határtalan volt. 122 napja, 4 hónapja indultam el és ma végre megérkeztem. Nem mondom, hogy könnyű volt, de megcsináltam. Ez megelégedettséggel töltött el. A nem kevés nehézség, küzdelem árán tudtam végigcsinálni, de így volt sportértéke. Az a múltkori pereceléses mutatvány nem hiányzott, de hát így jött össze és még így is végig tudtam csinálni. Abban a pillanatban, amikor letettem a hátizsákom, mintha egy mázsás súlyt tettem volna le. Nem mondom, hogy rossz érzés volt. Tudtam, hogy valaminek vége van – fizikailag, a térben. De nem az időben, a fejemben, a gondolataimban. Még sokáig fog velem, bennem élni az elmúlt 4 hónap minden mozzanata.
Túl sok időm nem volt gondolkodni ezen, mert itt már volt néhány magyar. Az örömködés után Attilával (ő volt a „Rakéta”, mindig olyan gyors volt) elmentünk bevásárolni és egy magyaros pörköltet csináltunk a magyaroknak és a nem magyaroknak. Attila főzte a pörköltet, nekem maradt a krumpli pucolás, az is lassan ment, mert annyi telefont kaptam a megérkezés hírére, örömére, hogy szinte folyamatosan a fülemen volt a telefon. Este 7-8 között csak elkészült a kaja – közben a szakács és a kukta sem maradt szomjasan. Mivel ma nem akartam kimenni a félsziget csúcsára ezért nem rohantam, úgy döntöttem, hogy ma csak a közeli nyugati partra megyek ki naplementét nézni és nem a túl népszerű és ilyenkor igen zsúfolt világítótoronyhoz. Jól döntöttem. Itt is voltunk néhányan, de nem volt zavaró a Nap óceánba való pottyanását várók mennyisége. Pazar volt a látvány. Minden nap el tudnám viselni! Természetesen készült néhány elragadó fotó is. Az alberguebe való visszaérkezés után természetesen nem rohantunk az ágyba. Beszélgettünk, sztorizgattunk, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Másnap reggel már nem kellett útra kelni, nekem nem. Volt, aki még gyalogolt Muxiába. Én ezt is kihagyom most. Elég volt a 122 nap. Valamikor éjfél után tértünk nyugovóra.