Az út eddigi legjobb, legszebb napja, de egyben a legkeményebb is. Legjobb, mert volt benne kihívás, legszebb mert 2000 méter fölötti hágón jöttem át, legkeményebb mert oda fel kellett kapaszkodni, majd onnan visszaereszkedni kb. 800-ra. 2 mondatban ennyiben lehetne összefoglalni a mai napot. Ja és még egy apróság: ma túl jutottam az 1000. legyalogolt kilométeren, valahol pont a hágónál lehetett.

Reggeli után elég későn indultam, úgy fél 9-körül. Itt szinte már-már összeérnek a falvak, a házak nagy része a téli szezonban síparadicsomi szálláshely. Érdekesek az itteni házak, majdnem mindegyikre festettek valamit – ez nagy divat erre. A legjobban nekem a családi címerek tetszenek és visszaeredeztetik 4-500 évre is a családfákat. A szálláshelyemtől nem túl messze volt a Szent Jakab templom, amire fel is hívták a figyelmem, a panzióban. Szép maga a templom is, de külön figyelmet kellett fordítanom az Ördög ábrázolására. Nagyon egyedi és híres szobor. Csináltam róla néhány fotót. Itt a Szent Jakab úton, a Szent Jakab nevű faluban, a Szent Jakab templomában, a Szent Jakabot ábrázoló szobor előtt külön gondoltam az otthoni Szent Jakab Baráti Kör tagjaira. Az előtérben lefotóztam Szent Jakab szobrát.

Beérve St. Antonba már egy teljesen más hangulatú város találtam. Igazi sí-, és turistaparadicsom szállodákkal és éttermekkel. Most persze pangás van, de mi lehet itt télen? Gyönyörű épületek, üzletek, sífelvonók és minden, ami kell, hogy a síelők jól érezzék magukat. Nem nagyon rohantam eddig, fél 11 körül veselkedtem neki a mai napi kihívásnak. Csak 6-7 km innen a St. Christoph az Arlberg hágó bejárata, de vagy jó 500 m a különbség. A könyv erre 720 méteres emelkedést és 260 méter csökkenést ír – 6 km-re. Kemény volt. Jó, hogy volt nálam túrabot – sokat segített. Többször megálltam kicsavarni a vizet a pólómból, szárítkozni, élvezni a napsütést, a szél süvítését, a madarak hangját. Jó volt ott lenni a nagy semmiben. Úgy gondoltam, hogy nem kell sietnem. Hová, minek? Ezt ki kell élvezni. Ki tudja mikor jövök ide ismét? Az idén már nem! Próbáltam megörökíteni a pillanatot, de feladtam, mert nem lehet lefényképezni az érzést, csak a hegyeket, a havas csúcsokat. Közben megérkezett egy 4 fős francia túrázó csapat is – beszélgettünk pár szót.

Pazar volt az élmény, amikor felértem és nem csak a táj tekintetében. Meleg volt, de keményen fújt a szél, ami kimondottan jólesett, sikerült kicsit visszahűlnöm. De az az érzés, hogy egy 2000 méter fölötti hágóra felkapaszkodtam – nagyon jó volt. Szeretem a hágókat, voltam is már néhányon, de soha nem gyalog. Ez most teljesen más volt.

Természetesen itt fönt is szállodák és minden egyéb kellék megvan a téli síeléshez. Étterem csak 1 volt nyitva – egy önkiszolgáló – de Gundel árakkal. Bevannak ezek rúgva. Gyorsan körülnéztem, hogy nem Magyarországon vagyok-e? Ott szokott ilyen rablás lenni. De nem, Tirolban vagyok. Eddig egyszer sem éreztem a lehúzást az osztrákoknál. Mindennek megvan az ára, de nem ilyen pofátlanul magas, mint itt.

Tudtam, hogy a legizzasztóbb részen túl vagyok, de hátra van még a neheze – az ereszkedés. Ez sokkal jobban terheli a térdet így csak óvatosan kezdtem neki az 1200 méternek.  Szerencsére ezt 20 km alatt kellett megtenni és az első 5-6 kilométer kivételével nem is volt különösebben megerőltető. Ott sem volt semmi extra, csak óvatosan csináltam. A csúcsig megtettem kb. 10 km-t 4,5 óra alatt – persze a sok megállóval, fényképezéssel. Belegondoltam, hogy még mára hátra van 20 km. Nem rohantam délután sem. Egymás után jöttek a pici falvak. Egy sík terepen elkövettem az út első elesését. Megbotlottam valamiben és ami alapból simán megy, hogy ilyenkor egy gyors korrigálással kivédjem a földre érést, most nem sikerült. A hátizsák ugyanis kibillent jobbra-előre és nem tudtam megtartani, így földre vitt. Szép látvány lehettem! Apró térd-, és kézsérülést leszámítva semmi dráma nem történt, a fényképezőgép is megúszta. Csak egy dolgot nem tudok még azóta sem. Mivel vágtam magam szájba? Mert valamivel igen. Na, mindegy. Lefertőtlenítettem a sebeket és mentem tovább, jót vigyorogva magamon! Sokat fotóztam, délután 5-kor bevásároltam és megettem az ebédem és a vacsorám ott a közért előtt. Így csak este fél 8-ra értem Dalaasba.  Találtam egy kiadó szobát, az amúgy nyári álmát alvó kisvárosban. Persze internet nincs, de majd talán holnap. Azért most úgy érzem a lábaimat, talpaimat, kicsit (na, jó: nagyon) sajognak. De holnapra kipihenik magukat és hajrá tovább!

Ha minden jól megy, akkor holnap alszom utoljára Ausztriában ezen az úton. Holnapután már Svájc következik!