Az éjszaka sok harangszóval és kevés alvással telt – de eltelt. 5-kor felkeltem a baldachinos ágyikómból – összepakoltam a zsákot és fél 6 körül nekivágtam a határátkelésnek. A határon, ami kb. 1 km-re volt senki nem várt örömujjongva, hogy végre belépek Svájc területére. De 2 km-rel beljebb már olyan fogadtatásban volt részem, hogy amíg világ a világ megemlegetem. 
Néztem én, amikor mentem át a határfolyót átívelő hídon, hogy csúnya nagy hegy van előttem – de gondoltam, hogy csak van valami alternatíva, hogy kikerüljem. Nem volt. Meg kellett mászni. Neki futottam. Na jó, nem futottam, másztam, ok, ok a végén már csak vánszorogtam, de azt legalább ütemesen. Kb. 400-ról kellett 1000 méter fölé felkapaszkodni uszkve 6 km alatt – amiben voltak kisebb szusszantó laposok is. De amikor elkezdett emelkedni, akkor a 2 nappal ezelőtti St. Christoph meredekségét simán verte. Az út kijelölői gondolom úgy voltak vele, hogy aki ezt a beköszöntőt kibírja, az jöhet – aki itt elhullik, azzal nem kell bajlódni tovább. 
Én kibírtam. Persze többször megálltam, pihenni, folyadékot pótolni és megejtettem a reggelimet is. Változatosan most az almához ettem a zsömlémet, merthogy tegnap este fordítva csináltam. Kitört rajtam a krónikus kávéhiány is, de itt esélyem nem volt semmi ilyenre. Jutalomként, hogy az ember felért az 1000 méterre, kapott néhány csodálatos panorámát a környékről. Gyönyörű volt, tényleg. 9 órakor beértem az első tényleges faluba, ahol még egy dupla kávét is kaptam. Teljesen normális – persze svájci viszonylatban – 5.5 CHF áron. Itt erre kell készülni – Svájc soha nem volt olcsó – de legalább jó!
Sok tehenet és bikát láttam az úton – itt kicsit másként tartják ezeket az állatokat, mint az osztrákok. Itt több legel szabadon, kerítés mellett. Néha szó szerint közöttük kellett elmennem. Egy helyen ért is meglepetés – az út 3 soros szögesdróttal volt lezárva az állatok miatt. Visszafordultam, hátha nem vettem észre egy jelzést, de nem én értettem félre valamit, hanem a gazda. Leküzdöttem az akadályt a tehenek kellő érdeklődése mellett és gond nélkül mentem az úton tovább.
Már Appencell előtt jártam, amikor egy idős néni – abba hagyva a fűnyírást behívott a hűs teraszára és megvendégelt gyümölcslére és apró, appencelli süteményre. Kedves – aranyos volt. Ő németül – én angolul, de mégis jól elvoltunk. A végén még a kezembe nyomott egy almalevet is!
Appencell kicsi de szép város – és sok turista is látogatja. Bementem a város fölé magasodó St. Mauritius templomba, ahol egy férfi – a titulusát nem tudom, megitatott helyi speciális üdítővel, ellátott egy halom csokival, pecsételt az útlevelembe és kérdezte, hogy ismerem-e azt a 2 magyar fiút, akik kb. 3-4 hete jártak itt. Peti és Bálint. Kérdezte, hogy minden ok-e velük, merre járnak, stb. Üdvözli őket. Bálint és Peti! Itt most át is adom az üdvözletét! Kiérve a városból megettem a csokikat, mert félő volt, hogy pillanatok alatt szétolvadnak. Ma sokkal melegebb volt, mint tegnap. Mivel megvolt az ebédem is folytattam az utat a mai tervezet célvárosba Urnaschba. Ez csak közel 30 km, de a tegnapi nap után úgy gondoltam, hogy elég lesz.
Holnap innen folytatom. És van internetem is – az elmaradt bejegyzéseket is fel tudom rakni az oldalamra. A fényképekben még nem vagyok biztos – de megpróbálom azokat is!