Ez a bejegyzés már nem is másnapos, hanem egyenesen harmadnapos. Csütörtökön írom a keddit. Az történt ugyanis, hogy az elmúlt három napban igen hosszúkat mentem, 47, 49 és 45 kilométereket és kutyául elfáradtam. Nem volt sem erőm, sem kedvem blogot írni. Összecsapni – kedvetlenül meg nem akartam. Netem amúgy sem nagyon volt – így nem ért hátrány senkit sem. Most pótolom a dolgot.
Lungerben vakítóan szikrázó napsütésre és fantasztikus látványra ébredtem. A szobám ablaka a tóra nézett. Most másként volt türkiz a tó színe, mint tegnap. A kiadós reggeli után nem vesztegettem tovább az időt – elindultam. A városka fölé tornyosul egy impozáns, kecses templom. Jó magasra kellett mászni, de megérte – már csak a látvány miatt is, ami fogadott.
Az előttem álló hegyet már jó párszor leküzdöttem, de mindig volán mellett ülve. Kb. 350 méter szintkülönbség föl, majd 400 le. Mindez kb. 8-10 km-en, ne olyan nagy dolog. Járművel meg pláne, átlagosan 20-30 perc alatt meg van vele az ember. Most ez úgy 3 órámba került és nem kis izzadságba. De nagyon jó volt – mennyire más így mint vezetés közben csak egy-egy pillantást vetni a tájra, a mélységre, a magasságra. Lefelé menet, most nyugodtan megfigyelhettem a mély völgyben lévő katonai repteret, amire máskor csak egy gyors pillantásra telik a szerpentines, kanyargós út miatt. A völgy másik oldalán a sziklafalból előtörő patak 30-50-70 méteres zuhanás után ér újabb sziklához, hogy sebesen rohanjon tovább a völgy felé. Próbáltam jól lefényképezni, de sok minden nem látszik a képeken, de élőben nagyon szép látvány. Ez az egész völgy olyan, mintha egy nagy pöröllyel valaki lecsapott volna a hegyre, szétválasztva azokat és megalkotva a hosszú – egyenes völgyet. Szinte függőlegesek a hegyfalak.
Már a leereszkedés közben lehet gyönyörködni a Brienzi-tó szépségében. Kis falvakon keresztül értem be Brienzbe, ami egy tipikusan tóparti, üdülő városka. Sok ilyen látványában lesz még részem az elkövetkező 2 napban. A Brienzbe  vezető úton, az egyik kis faluban, Hofstettenben megjutalmaztam magam egy kávéval és némi helyi süteményspecialitással – ebéd gyanánt. A tó északi partján sétáltam végig, kellemes kis falvakon át, hol a tó vizének szintjével egy magasságban, hol jóval magasabban. Közben élveztem a táját. Ha erre járok, akkor mindig a déli parton kell mennem és nagyobb részt 3-5 km-es alagutakban, szinte alig lehet látni a tájat. Na, most bepótoltam. Szép lassan, andalogva haladtam, így csak ½ 4-re értem be Interlakenbe, a kedvenc városomba. Mennyivel más így, gyalogosan megérkezni ide. Sokszor elképzeltem már ezt, hogy majd egyszer – gyalog. Most teljesült. Egész Svájcot szeretem, de nekem Interlaken a BEST. A környező hegyekkel, a két tavat összekötő folyóval, a szállodákkal, a sétáló utcákkal, a hangulattal. Még a milliónyi turista sem szegi a kedvemet, hogy itt minden egyes alkalommal sétáljak egyet, akár hátizsákkal is. Interlakenben már hagyomány, hogy a buszparkolótól nem messze lévő nagy Coop áruházban megvegyem a fél grillcsirkémet és a speciális kalács-kenyeremet. Most is ez történt, nem szakítottam a hagyománnyal. Kényelmesen megvacsoráztam (4 óra körül) és sétáltam egyet a városban. Imádom ezt a várost, főleg a magasból, a hegyekből látni jól a szépségét. Olyan az egész város kialakítása, mintha egy 50 km hosszú, 1 km széles tavat középen összecsippentettek volna és azt mondanák, hogy legyen itt egy város, a tavak közti város: Interlaken. 1/6 körül rádöbbentem, hogy lassan el kellene indulnom Merligen felé, ha még világosban oda szeretnék érni. Eddig megtettem 33 km-t és még kinéz vagy 13. Elindultam az északi oldalon, ahol még soha nem jártam, mindig csak láttam a déli partról néztem ezt a részt. Innen közelről szebb volt, mint gondoltam. Az elején a tó szintjén gyalogoltam, de rövidesen fel kellett kapaszkodni a sziklák szintjére – jó magasra vitt az út, néha rövid de kellemes alagutakon keresztül. Amikor elindultam Interlakenből, már akkor elég ronda felhők csúfították el az eget, vagy tették még szebbé? Kinek mi? De csak az utolsó 1 órában kellett felöltöztetnem a zsákom és felvenni a dzsekimet. Csak szórakozásból esegetett az eső egy kicsit. Beértem Merligenbe, de semmi szállásnak nem találtam nyomát. Már nézegettem a különböző opciókat (temetőt nem is láttam), találtam is néhány jól kinéző kuckót, de mire a falu végére értem, már mind túl messze volt, hogy visszaforduljak. A falu (ami jó hosszú volt) egyik utolsó házára ki volt írva, hogy gasthof. Nagyon megörültem neki, már a 47. km-t tapostam. gyorsan megalkudtam a fogadóssal és birtokba vettem az igen kisméretű szobácskát. És ebben a pillanatban el kezdett zuhogni az eső. Az égiek mostanában velem vannak – lehet, hogy az a pár gyertyagyújtás segített? 
Jó hosszú volt a nap, reggel ½ 8-kor indultam és este 8 után tettem le a fenekem és majdnem 47 km-t jöttem – de a reggeli hágón való átjutás, a tavak látványa és az interlakeni megérkezés, majd este a Thurn-tó északi oldalán lévő gyaloglás emlékezetessé teszi ezt a napot.