4000 km zarándoklat 
5 ország - 5 millió lépés
Európán át 
Honlap-menü
A fejezet kategóriái
2016 - Magyarország [0]
Magyar szakasz - 2014 [12]
Osztrák szakasz - 2014 [30]
Svájci szakasz - 2014 [12]
Francia szakasz - 2014 [36]
Spanyol szakasz - 2014 [33]
2012-es El Camino-m blogja [42]
Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 86
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Főoldal » 2014 » Szeptember » 18 » Fisterra
10:05 AM
Fisterra

Ez a nap már csak a pihenés, elmélkedés, fényképezés jegyében telt. Semmi bakancs, hátizsák, sok-sok kilométer. 
Reggel időben keltem, el akartam kapni a hegy mögül előbúvó napot, amikor felkel. Még sötétben lementem a kikötőbe, ami a félhomályban is igen izgalmas. Nem nagy hajókra kell itt gondolni, hanem kis bárkákra, halászhajókra, csónakokra. Az átlátszó vízben halak tömegei úszkálnak. A sirályok vijjogása és szárnyaik surrogása betölti az egész kikötőt. Persze ezek a nagyméretű madarak itt nem halásznak, hanem a kukák környékét lepik el és várják az emberek által kidobott szemetet, hogy abból csemegézzenek. Ez kicsit illúzióromboló látvány, de hát értem én a sirályokat is, hogy az élelemszerzés könnyebb módja ez, mint a halászat a nyílt tengeren.
Mikor már szinte mindent lefényképeztem a kikötőben és a nap még bujdokolt a hegy és a szélturbinák mögött, beültem egy kikötőre néző kávézóba és kényelmesen megreggeliztem. Itt jó néhány San Jean óta időnként fel-feltűnő arcot pillantottam meg. Mosolygás és néhány mondatos búcsúzkodás után tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel soha nem látom őket többé. Ez egy kicsit elszomorított, de hát tudom, hogy ez az élet rendje. Nagy lustán megjelent az első napsugár is a hegygerinc mögül. Ez a pillanat már ismét a parton talált. Sikerült néhány jó fotót csinálnom. Imádom a napfelkeltéket. 
Visszasétáltam az alberguebe. Elbúcsúztam Attilától, aki délelőtt indul vissza Santiagoba, majd repül vissza Magyarországra, hogy pár nap múlva újabb nagy kalandba kezdjen - de most Angliában. Ezt követően felpakoltam a kis hátizsákomat és elindultam a félsziget csúcsa felé. Ez mintegy 3 km a várostól, de több, mint 1 óráig tartott. A táj fantasztikus, magasan a tengerszint fölött, végig a part mentén vezet az út. Élvezhettem az egyre magasabbra törő nap melegítő erejét, az óceán vizében történő csillogását. Beragyogta az egész öblöt, fényben úsztatta a pici halászhajókat, amelyek innen a magasból még apróbbnak tűntek. Még szinte aludt a félsziget csúcsa. A turisták, még csak úton voltak buszaikkal, a zarándokok még csak a most nyitogatták szemeiket a hosszú út és a még hosszabbnak tűnő utolsó átbulizott éjszaka után. A Santiagoból busszal érkezők is még csak félúton voltak. Így nem sokan voltunk a világítótoronynál. 
Hagyomány szerint itt a torony után lévő sziklákon a zarándokok elégetik a ruhájukat, mostanában csak egy-egy ruhadarabot. Én ezt a hagyományt sem tartom. Egyrészt az eredeti ok már rég nem létezik, másrészt a sok félig-meddig elégetett rongy csak szemétként marad meg a sziklákon. Engem kimondottan zavar. Leereszkedtem a sziklákon, hogy a később tömegével megjelenő zarándokok, álzarándokok, turisták tömegei ne zavarjanak a mai napon. Legalább a mai napon ne! Szerettem volna ma egyedül lenni. Az óceán látványával, a gondolataimmal, az eltelt 122 nap eseményeivel, történéseivel. Sikerült.
Több mint 6 órát sikerült magányosan eltöltenem itt. Lementettem az eltelt 4 hónapot. Oda a kicsi agyamba. A 2 évvel ezelőtti útról általam készített fotókönyv utolsó mondata az volt" Egy biztos - ezt ismét meg kell csinálnom!" Hát megcsináltam. 
Kicsit nehezebb volt, kicsit hosszabb, kicsit fájdalmasabb - de ebben a nehézségben, hosszúságban, fájdalmakban volt a szépsége. És abban, hogy amikor elkezdtem elhinteni a környezetemben, hogy mit akarok végigcsinálni - mindenki csak azt hitte - álmodozom. Egyedül én tudtam, hogy meg fogom csinálni, már az első pillanattól fogva. Azután kezdtem észrevenni, hogy egyre többen - akik ismernek - tudták, érezték, hogy komolyan gondoltam a dolgot. Persze a pesszimisták hurrogtak, de ez engem nem tántorított el - sőt! Jó hosszú volt az előkészület. Az ötlet fogantatásától 22 hónap telt el az indulásig. Persze a konkrét előkészületekbe beletartozott az erre szánt pénz előteremtése is. Az utolsó 2-3 hónapban  már a konkrét felkészülés volt a legfontosabb feladatom. Felszerelés összeállítása, tesztelése, sok túrázás, weboldal fabrikálás, információk összegyűjtése, pontosítása.
És végre eljött a május 1. Indulás a 0. kilométerkőtől. Kellemes meglepetésemre jó néhányan kijöttek az indulási helyre, hogy jó utat kívánjanak. Jóleső érzés volt. És belevágtam az életem egyik legnagyobb kalandjába. Aki olvasta és nyomon követte a napi blogbejegyzéseimet az tudja, hogy miért. Így most nem fogom újra leírni az átélt élményeimet, gondjaimat, tapasztalásaimat. Az tény, hogy alapos felkészülés, bakancstesztelés ide vagy oda, az 1. nap rendesen odavágott a lábaimnak. Pátyon 2 km alatt olyan rettenetes vérhólyagokat sikerült összeszednem, melynek hatása végig kísért az egész úton. Az egy dolog, hogy a magyar szakaszon ezen túl csak túraszandál volt a lábbelim. A bakancsomat nem tudtam felvenni, aminek következtében Mosonmagyaróváron le is cseréltem a régi caminós bakancsomra, amelyben már volt kb. 1300 - 1400 km, így biztos voltam benne, hogy nem fogja végig kibírni.  Így is lett. Franciaországban vettem egy jónak tűnő lábbelit, de a nem nagyon tudott összeszokni a lábammal, aminek igen komoly terhelési probléma lett a vége. Fisterraig kísért a dolog, ahol a kopási problémák miatt a kukában végezte a bakancs. 
A magyar szakasz, bár sokan hiszik, hogy könnyű, nem az. Szép, de legalább nehéz! Jól van jelölve, hála a lelkes csapatnak aki kitalálta, megcsinálta és karbantartja. A Szent Jakab Baráti Kör áldásos tevékenységének köszönhetően van kiépítve az út egészen Ausztriáig. Köszönet még egyszer. 
A magyar szakaszt nem egyedül tettem meg. Velem volt a feleségem, aki hősiesen, ügyesen vette a mindennapi akadályokat. És még engem is elviselt. Az első napon Kata és Feri is elkísért Zsámbékig. Már a Makkosmáriánál megismerkedtem Klárival és fiával Zolival, akikkel - nem szorosan de együtt tettük meg a napi távokat Győrig. Mosonmagyaróvártól azután egyedül maradtam. Egyedül a gondolataimmal, problémáimmal, örömeimmel, az esővel, a hideggel, a meleggel, a szállások hiányával egészen Le Puyig. Addig zarándokot sem láttam. De nem volt ez rossz számomra, nem zavart.
Az út számomra legszebb szakasza Salzburg után kezdődött és egészen a svájci Interlakenig tartott. Nagyon szeretem az Alpok vonulatait, csúcsait, völgyeit, tavait. És így, hogy most gyalog járhattam ezt be még inkább közelebb került hozzám. Ha legközelebb erre járok, biztos, hogy más szemmel fogok tekinteni erre a tájra.   
Szóval így szép lassan végig jártam gondolatban az utat az elejétől a végéig. Sok hely, ember, szituáció jutott az eszembe - különböző érzelmi reakciókat kiváltba belőlem. A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy hullámzik az óceán, morajlik a sziklákhoz csapódó hullám, a távolban egy fehér vitorla tűnik fel, majd néhány óra elteltével tűnik el a horizonton, egy-egy sirály repül a nyílt víz felé. Ebben a tökéletes magányban töltöttem el mintegy 6 órát. Közben megebédeltem a hátizsákból, megittam egy üveg vörösbort, napoztam, élveztem a szél hűsítő hatását. 3 óra körül néhányan lemerészkedtek a közelembe így megtört a varázs. Összeszedtem magam és visszatértem a civilizációba. Mire visszamásztam a világítótoronyhoz már kész turistatömeggel találtam magam szembe. Nem is sokat időztem, visszamentem Fisterraba. 
5 körül lementem a homokos tengerpartra, kicsit fürödtem, kagylót gyűjtöttem, élveztem a semmittevést. Este még egyszer kimentem a nyugati partra, ahol csodálatos napnyugtában volt részem. Itt is fürödtem a hatalmas hullámokban, bár ez nem javallott ezen a partszakaszon, de annyira hívogatott a víz.
Este nem ment az elalvás. Kavarogtak a gondolataim, még nem zárult le a 4 hónap lementése. Rövid volt az idő. 2-3 óránál nem aludtam többet. A napfelkeltét ismét a parton töltöttem csak most a félsziget egy másik helyén. Kora délután indultam csak busszal La Corunaba, ahonnan a repülőm indult Barcelónába, így Bálinttal még kávéztunk is beszélgettünk egy jót. 
Elhagytam hát ezt a szeretem városkát, félszigetet. Ezzel fizikailag befejeződött ez az utazás, kaland, hosszú túra, zarándoklat. De csak fizikailag. Ott belül persze még nem. Hosszú lesz az út utóélete. 
Ezennel lezárom ezt a blogot. Nem csináltam nagy összefoglaló bejegyzést, hisz nem lehet 4 hónap eseményeit, érzéseit, érzelmeit néhány gondolatban összegezni.
Köszönet mindenkinek aki támogatott, segített, aki olvasta a napi bejegyzéseimet. Köszönet a sok ismeretlen embernek akik segítettek az úton, akár egy szállással, egy tál sütivel vagy csak egy biztató mosollyal.
Mindenki, aki elindul az úton, csak azt tudom kívánni, hogy hasonló élményekben legyen része, mint nekem. És ne a nehézségeket lássa! Az örömöt, a megelégedettséget ami eltölti majd az út végén! Amit én is megtapasztaltam - immár nem csak egyszer!

 

Buen Camino!

Kategória: Spanyol szakasz - 2014 | Megtekintések száma: 688 | Hozzáadta:: Andy | Helyezés: 4.0/4
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Belépés
Keresés
Naptár
«  Szeptember 2014  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930
Mentett bejegyzések
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala
  • Copyright MyCorp © 2017
    Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben