Emlékeztek még az első blog bejegyzésre, milyen képet raktam fel?

Hát, ezt most kiegészítettem egy kicsit!

Hát, eljött az utolsó gyalogolós nap reggele. Korán akartam indulni a mai 28-29 km-nek, de olyan zuhi volt hajnalban, hogy inkább vártam. 6.50-kor már az eső visszább vett az agyaraiból és el tudtam indulni. Persze nem volt könnyű, mert még csináltam néhány fotót a kikötőben és ahogy elhagytam Muxiát ott is. Lassan haladtam, de nem zavart. A hanghatással együtt pazar volt. Ha kellemes lett volna az idő, akkor ezen a partszakon bizony nagyot lehetett volna fürdeni. De nem így alakult, majd legközelebb!

Az indulástól számított egy órán belül az idő is kezdett kellemessé válni. Kicsit eltávolodtam a parttól és kellemesnek mondható túrázásra pont alkalmas idő volt. Egy helyen volt egy félrevezető plusz, be is néztem, így kicsit túlóráztattam a lábaim, kb. 500 m oda és majd vissza. De mit számít ez 920 km-nél? Belefér! Bele kell, hogy férjen! Nem sok zarándokkal találkoztam akik Finisterra felé gyalogolt volna. Szembe még senki nem jött, olyan 9 óráig, fél 10-ig. Teljesen nyugodt volt a környék, kiválóan alkalmas a gondolkodásra. A két város között egyetlen albergue sem volt, csak félúton volt egy kávézó, illetve itt egy kis hotel is működött. Itt be kellett szerezni egy pecsétet, egy kávét és egy szendvicset.

Az ellenkező irányba haladókkal ezen a környéken találkoztam, kb. 20-25 fő volt, aki Muxiába igyekezett. Köztük egy magyar hölgy, aki most a portugál utat tette meg és igen érdekes élményekről számolt be.

Az éjszakai eső, igen izgalmassá tette az útvonalat, hatalmas pocsolyák, csúszós szakaszok váltogatták egymást. Volt aszfalt is, de nem az volt a jellemző. A táj viszont valami csodás volt. Mint egy jutalom az elmúlt 5 hétért. Nagyon bírtam! Kis rendezett falvak, gondozott földek, fenyőerdők, eukaliptuszerdők és ahogy kezdtem visszatérni a partra ismerős morajlás. Látni még nem láttam az óceánt, de hallani már lehetett! És előbb-utóbb láttam is. Csináltam itt is néhány képet.

Órákig nem találkoztam senkivel. Méltó lezárása volt az elmúlt időszaknak, volt idő végig gondolni a különböző szakaszokat, tájakat, mi tetszett és mi nem, kikkel találkoztam, kikkel barátkoztam össze, milyen események voltak, egyáltalán, mi történt amióta Saint Jean Pied de Portból elindultam? Jó, hogy ezen a napon egyedül voltam. Az egész út alatt jó volt, hogy ha akartam, akkor simán tudtam egyedül lenni, még akkor is ha esetleg csapatban vagy társsal gyalogoltunk. Vagy gyorsított az ember vagy lassított és ezt mindenki az „egyedül lenni akarásnak” tudta be. Soha semmi sértődés nem volt belőle. Az egyik nagy élménye az volt, hogy tudtam magammal foglalkozni, gondolkodni, megélni, átélni dolgokat. Senki nem zavart!

Délután kettőre terveztem a megérkezést, de ahogy közelítettem a cél felé azt vettem észre, hogy akaratlanul is lassabban megyek. És nem a fáradtságtól. Mint az agyam nem akarta volna, hogy vége legyen. Teljesen belassultam, tekergettem a fejem, hogy minél többet lássak, tapasztaljak meg, amíg lehet. Nem siettettem a célba érést! Azt hiszem nem akartam, hogy véget érjen! Az utolsó 500 méteren még eleredt az eső is, de amíg régen bosszantott, hogy mi a csudáért nem bírt már ki egy kicsit, most rezignáltam vettem tudomásul és beálltam egy ház lépcsőjére. Ennyivel is tovább tartott az út. Néhány percig esett csak.

Az előre kiválasztott, WIFI-vel rendelkező alberguebe csak ½ 3-kor értem, de ki bánta?! Itt kedvesek, aranyosak voltak, jó volt a szállás, új, modern, nagyon tiszta és még törölközőt is adtak az ágynemű mellé. 12 euro volt. Elmagyaráztak mindent, hogy mit hol találok meg a városban, hogy jutok ki a sziget csúcsára, a világítótoronyhoz. Honnan indul a busz vissza Santiagoba, stb.

Letettem a hátizsákot, lepakoltam és beálltam a zuhany alá. Ekkor tudatosult bennem, hogy vége! Sokan kérdezték már, hogy mit éreztem ekkor, Örömet, boldogságot, ürességet, céltalanságot, szomorúságot, fájdalmat, eufóriát, elégedettségérzést? Már 2 napja ezen gondolkodom, de nem tudom megfogalmazni, pedig higgyétek el sokat gondolkodtam rajta. Azt gondoltam, hogy egy-két óra vagy egy-két nap alatt letisztul az érzés, de még nem.

Az biztos, hogy nagyon hiányzik az a ritmus, amiben több mint 5 hetet léteztem. Nem kell keresnem a sárga nyilakat, a fésűskagylót, az imbolygó hátizsákokat, vagy a hajnali lámpa fényét a zarándokok kezében. Nem kell kalkulálni, hogy mennyi legyen a mai gyaloglás, nem kell alberguet keresni. Olyan egyszerű volt minden. Nem kellett a politikával, a mindennapok problémáival foglalkozni. Az volt a lényeg, hogy legyen tiszta, száraz ruhám. És a láb rendesen legyen ápolva. Az elején még foglalkoztatott, hogy legyen nálam kaja, ha esetleg nem tudok hol enni. De ez hamar elmúlt.

Az biztos, hogy én mindig is szerettem az ilyen ritmusos dolgokat, de ugyanakkor nem szeretem, ha valami unalmas. Hát ez nem volt az. Minden nap új arcok, új kapcsolatok, új táj, új emelkedő, majd lejtő. Aki azt mondja, hogy ez az út unalmas, az valamit nem jól csinál! Minden nap tele volt izgalommal. Én még a Mesetat is élveztem, abban is megtaláltam a szépet, a kihívást, az izgalmat.

Oly mértékű volt a szabadságérzés, ami a mindennapokban otthon elképzelhetetlen, pedig én azért elég jól meg tudom magamnak teremteni a szabadságot. Ez biztos, hogy hiányozni fog, de az itt megélt élmények egy darabig biztos kárpótolnak majd és ha kiürül ez a tarsoly, hát el kell jönni újra!

Nem fogok, illetve nem tudok nagy megvilágosodásról beszámolni. Nem tértem meg, nem lettem gyökeresen más, nem vezetek be forradalmi változásokat az életemben, de picit változtam, mint ahogy az ember a minden napokban is változik, csak esetleg nem veszi észre. Itt koncentráltabban jelentkezett ez és jobban észrevette az emberfia, mert volt ideje magával törődnie, volt ideje gondolkodnia.

Sok dologban megerősített ez az út, hogy sok-sok mindent jól csinálok. Még akkor is leírom ezt, ha esetleg valaki(k) nagyképűségnek érzik, de ez fogalmazódott meg bennem. Hogy csak néhány banális példát említsek:

Készülj fel a feladatra – általában ez nálam meg szokott lenni – most is alaposan felkészültem. De nem mindenkinél láttam ezt. Volt is szenvedés rendesen.

Tudd, hogy mit vállalsz – tudtam, nem becsültem alá a feladatot, nem is ért negatív meglepetés.

Adj időt a dolgokra – adtam, elegendő idő volt a felkészülésre, tervezésre, végrehajtásra. Aki nem ezt tette, az rohant, kínlódott, szenvedett, rövidített, feladta.

Ne kapkodj – a kapkodásnak mindig hibázás a vége. A 0. napon így hagytam el a napszemüvegem – nem vettem másikat, sokszor eszembe jutott, nem is kapkodtam.

Amikor van idő, készülj a holnapra – így elmaradtak a reggeli kapkodások kvázi hibázási lehetőségek.

Úgy indulj a napnak, hogy ellenőrzöd önmagad, a dolgaidat – nem is ért meglepetés.

Ha tudatosan bevállaltál valamit, akkor azt tudatosan vidd is végig – kevesen vállaltak 16-17 kg-os zsákot. Nekem a technikai felszerelés fontos volt, komfortosabbá tette az utat, így nem nyögtem a súly alatt. Nem rám akasztották, én vállaltam.

Szánj időt magadra – ez vonatkozik a testre, de lélekre is. Lábápolás – gondolkodás, hogy csak a 2 legfontosabbra gondoljak.

Nyitottság – eddig sem voltam zárkózott, egyedül a nyelvi problémák gátoltak (de csak 1 picit). Ellenben láttam olyanokat, akik csak magukba fordultak. Soha senkivel nem beszéltek, megérkeztek a szállásra délután egykor és fél óra múlva már feküdtek a hálózsákba bebújva és másnap reggelig ez volt a program. Megőrültem volna. De lehet, hogy csak a nagyon nagy bűnük miatt akartak vezekelni. Lehet, hogy én azért nem vezekeltem, mert nincs bűnöm?!!!! J

Itt még lehetne sorolni sok-sok oldalon keresztül a dolgokat, de remélem ennyivel is beéritek.

Örömet éreztem, mert egy nagy feladatot végrehajtottam. 920 km gyaloglás azért nem volt semmi. De őszintén szólva félelmetesebben hangzik, mint megcsinálni, persze a fenti szabályok betartása mellett. Örültem, hogy a lábam nem vacakolt túl sokat. Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt és azt hiszem ez volt a legnagyobb kockázati tényező az út (főleg) elején. Örültem, hogy betartottam bizonyos szabályokat a lábbal kapcsolatban így problémám nem volt. Nagyon csúnya sérüléseket láttam, véres lábakat, persze vacak cipők és rohanó lábak miatt. Sokan sajnálták az időt a 2 óránkénti, vagy esetleg óránkénti megállásokat, zokni cseréket. Én nem.

Örömet éreztem, hogy sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, és azt hiszem kötöttem is néhány barátságot. Megismertem más kultúrák szokásait, gondolkodását, hozzáállását a világhoz.

Örömet éreztem, mert szebbnél szebb dolgokat láttam, tájakban, városokban, épületekben.

Örömet éreztem, mert finom ételeket kóstoltam meg és remek borokat ihattam. Pedig nem vagyok (voltam) boros.

Boldogságot éreztem, mert itt voltam az óceán partján, gyalogszerrel jöttem ide, saját elhatározásból, saját erőfeszítésből, és sok ember hitetlenkedése ellenére is megtettem ezt az utat. A jelentős túlsúly és méretes zsák ellenére is megcsináltam.

Boldogságot éreztem, mert MEGCSINÁLTAM! 1996. szeptember 15-én éreztem ilyet, amikor beköltöztünk az új házba, melynek az ötlete 2 évvel korábban pattant ki a fejemből, és nem kevesebb nehézség volt menetközben, mint most, sőt! Igaz, hogy csak a földszint volt lakható és még minden tele volt dobozokkal, de emlékszem a pillanatra, amikor az első este lefekvéskor a nappaliból (ami akkor még hálóként is funkcionált) végignéztem a lakáson.

Boldog voltam, mert megcsinálhattam. Adottak voltak a feltételek. Időm volt rá, pénzem is, a hátországgal nem kellett foglalkoznom, mert azt rendezte a feleségem, ezért hálás is vagyok neki, nem kicsit! Az időpont kiválasztása is jó volt, nem volt sem hideg, sem meleg (semmi extrém).

Ürességet is éreztem, mert mit fogok csinálni holnap? Ha nem gyalogolok! De lassan ez az üresség érzet kezd elmúlni, mert ki fogok találni új célt, célokat. Csak úgy, ott akkor ez is bennem volt. Még nem akartam, nem tudtam foglalkozni a holnappal.

Szomorú is voltam, mert nem fogok már találkozni soha egy csomó emberrel, megszűnik ez a nagyfokú internacionalista lét, az összetartozás élménye, hogy mindenki ugyanazt az utat járja be annak ellenére, hogy mindenki a sajátját járja, éli meg.

Hiányozni fognak a ’Hola’-k, ’Buen Camino’-k, az ölelkezések a „régi” ismerősökkel, a közös vacsorák, borozgatások, a helyi lakosok kedvességei, gesztusai, iránymutatásai, apró figyelmességei, szóval minden, ami itt volt az elmúlt 5 hétben.

Hiányozni fognak a reggeli, hajnali madárcsicsergéses első 10 km-ek, az óceán morajlása, a hullámok döreje, ahogy a sziklákhoz csapódnak, a sirályok vijjogásai, az emelkedők, a lejtők, a kilométerek, a megérkezés elégedettségének pillanatai, a sokszor hideg zuhany frissítő ereje, amely szinte le-, és elmosta az út porát és az út fáradalmát.

HIÁNYOZNI FOG EZ AZ EGÉSZ!

Vissza kell zökkenni a való világba. De még nem akarok, rossz lenne, ha holnap újra mókuskerék lenne. Még aklimatizálódnom kell.

E rövid kitérő után visszatérek az utolsó nap eseményeihez. A tisztálkodás után, összepakoltam a kis hátizsákom, amiben minden létfontosságú technika belefért és elindultam felfedezni a várost és meghódítani a félsziget csúcsát.

A városka nem volt túl nagy, de annál régibb. Sok kis, apró utcából áll és egy gyönyörű kikötőből. A kikötőben egy padon ücsörögve meg est-ebédeltem, tűnődtem, majd elindultam a világítótorony felé, ami még 3,5 km-re van a várostól. Útközben megtaláltam azt a szobrot, amivel a blogbejegyzést kezdtem. Itt végre elővettem az idáig pihentetett és cipelt fényképező állványom. Jó szolgálatot tett. Csináltam néhány fotót a szoborról és magamról. A világítótorony zárva volt, az időjárás nagyon változékony, néha kimondottan hideg képét mutatta. Érdekes volt, hogy a torony föld felőli része teljesen szélcsendes, de az óceán felőli része igen viharos volt. Az állványt sem mertem felállítani, úgy fújt a szél. Itt szokták az emberek elégetni a ruháikat. Én nem élek ennek a hagyománynak, mert az eredetinek ez már csak ilyen kis majmolása szerintem. Régen ez arról szólt, hogy a zarándok azt a ruhát égette el, amelyben zarándokolt és vezekelt. Ma már csak egy zoknit, vagy egy zsebkendőt, esetleg egy pólót égetnek el az emberek. Ez pedig nem az, ami régen volt, akkor meg minek!

Leültem egy sziklára és élveztem azt az erős szelet, amitől máskor megőrültem volna, néztem a hullámokat és a felhők vonulását. Csodás volt a partszakasz a szikláival, megértem, hogy miért hívják ezt halálpartnak. Több mint egy órát ücsörögtem itt és a gondolataim sokkal gyorsabban szárnyaltak, mint a felhők. Érdekes élmény volt. Szerintem, ha csak egyszerűen turistaként eljövök erre a szirtre nem lett volna ilyen hatással rám. Készítettem néhány fotót, melyek közül 1-2 már is elnyerte a tetszéseteket, ez jó! Amikor visszatértem a szikláról még megittam egy pohár finom bort a megérkezés örömére, meghatódottságára, vagy mit tudom én mire!

Lesétáltam vissza a városba, leültem az alberguebe, hogy megírom a blogot, de nem tudtam. Semmi nem jutott az eszembe, így elhalasztottam és csak ültem, ültem, gondolkodtam. Úgy döntöttem, hogy másnap reggel visszamegyek Santiagoba.

Hááát! Ennyi volt az én El Caminom. Persze lesz még utóélete, de maga Az Út véget ért.

Nagy élmény volt, életem legnagyobb élménye ezt bátran kijelenthetem. Remélem lesz olyan, ami ezt felülmúlja, de ha nem az sem baj, mert ez olyan szuper volt. Már nem halok meg bután, élmények nélkül.

Köszönöm mindazoknak a támogatást, akik hittek bennem, biztattak, azoknak pedig akik kételkedtek, azt, hogy erőt adtak ahhoz, hogy megmutassam, nem vagyok én olyan aki feladja! Bár ez egy fél pillanatig sem merült fel bennem.

Jut eszembe, még egy gondolat. Persze sok fog még a blog lezárása után is, de azt majd csak a kiváltságosokkal tudom majd megbeszélni. Szóval, ami még az eszembe jutott. Aki ismer jól, az tudja, hogy mennyire fejfájós vagyok. Az első nap Saint Jean Pied de Portból úgy indultam el, hogy szétesett a fejem. Az első 100 méter után 2 quarelint kellett bevennem. Kb. ½ óra után elmúlt és azóta semmi fejfájás nem gyötört. A 20 db-os quarelin készletből 18 darab megmaradt. Ki érti ezt! Én nem, de örülök neki. Bocs, ez csak egy apróság, de még ide kívánkozott!

Még majd lesz egy bejegyzés, amiben leírom a felszerelésekről a tapasztalataimat, költségeket, egyéb hasznos információkat, hátha valakinek segítenek az elkövetkezőkben. Persze erre még pár napot várni kell, mert össze kell szednem mindent.

Egy Buen Camino-val búcsúzom el mindenkitől, és azzal, hogy azt kívánom, hogy minél többen követhessétek a sárga nyilat és a fésűskagylót!

BUEN CAMINO!

A mai fotókat itt találhatjátok meg:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5751368100650181361