Reggel tervszerűen ébredtem, egy olasz tanáremberrel egyetemben aki, hasonló etapokat megy mint én, már többször szálltunk meg azonos helyen és indultunk korán. Ő is reggelizett valami lazát, én 3 pár virslivel indítottam a napot. Hosszú napnak néztem elébe, és a valamire való hely úgy 20 km után volt esedékes. Ez Nogaro volt, ahová esemény nélkül, különösebb (a megszokotton túli) lábfájdalom nélkül érkeztem meg. Persze a zsibbadós-fájdalom miatt a továbbra is óránként kiadós masszírozásra szorult a lában, de az már megszokott. Jó, hogy egyedül megyek ilyenkor mert így senki nem látja a torzulást az arcomon, amikor már nagyon durván fáj és nem hallja a „miatyánkot” amit elmormolok. Nogaroban egy pékségben megebédeltem, pizza szelet és édes sütik eltüntetésével. És nekivágtam a 2. mai etapnak. Ez csak 6 km-rel volt hosszabb, de sokkal gyötrelmesebb. Nem a terep miatt, hanem a sarkaim vacakoltak nagyon. Eljutottam oda, hogy a masszázs után 2 km-ig jó volt, majd a következő 2 km-en mormoltam a „miatyánkot”. Még sem állhattam meg 2 kilométerenként. Így is lassan haladtam a cél, Aire Surl’Adour felé. ½ 5 után sántikáltam be a városba. Amit kinéztem magamnak alberguet, az a város másik végén volt, így végigcaplattam a történelmi városrészen, de csak mentem, nem nagyon nézelődtem. 2 dolgot állapítottam meg. 1. az Adour egy folyó neve, 2. reggel vissza kell jönnöm, megnézni a város ezen részét, mert most este biztos nem fogok sétálni, ha egyszer letehetem a fenekem és sarokba állíthatom a lábaim. A célalbergue, ahol wifi-t is hirdettek zárva volt, nagy örömömre. Így visszatértem egy korábban látotthoz, de nem bántam meg. Nagyon nem. Hospitalet Saint Jacques a neve (www.saintjacques-hospitalet.fr) és André vezeti. Egy fantasztikus ember. Amint beléptem, azonnal a gondjaiba vett. Egy öleléssel indított. Mire levettem a bakancsot már ott volt a vödör jéghideg víz és már nyomhattam is bele a lábaimat. Megváltás volt. Közben csokival kínált és itatott. Miután kicsit lenyugodott a lábam, megmutatta az ágyamat és a közös helyiségeket. Később megismételtem a hidegvizes attrakciót. Közben persze beszélgettünk és elámult, hogy Budapestről indultam és hogy ma milyen messziről jöttem. Ő 9-szer járta végig az utat Le Puy-tól Fisterráig. Az albergue összesen 6 személyes, egy 4 ágyas és egy 2 ágyas szobával. Az ára 14 euró, a vacsora 4,5 euró és ma este paella volt. A kedvencem. Ráadásul tengeri herkentyűkkel. Este hétkor volt a közös vacsora. André a keresztény vallás valamelyik ortodox formáját gyakorolja, az asztalnál ülő emberek fele nem volt vallásos, de ez senkit nem zavart. Elénekeltük(ték) a zarándokok indulóját, énekét. Igazán megtanulhatnám már a szövegét. Az asztalnál 4 francia, 1 spanyol és egy magyar zarándok ült. A hatalmas adag paellát, az utolsó rizsszemig eltüntettük, pedig nem volt kevés. Nagyon-nagyon finom volt. Talán még Madridban sem ettem ilyen jót. André nem engedte, hogy kifizessem a vacsorát. Meghívott mert ilyen messziről jöttem. A spanyol zarándok egy vesgyész professzor 74 éves kora ellenére nyomja végig Le Puy-tól Santiagoig. Minden elismerésem. Van egy hatalmas kert ahol a ruhák pillanatok alatt megszáradtak, itt lehetett beszélgetni, de 9-kor mindenki nyugovóra tért. Azért úgy látom kiveszi az emberekből az út az erőt. Belőlem is kivette a mai nap rendesen – nem a távolság, hanem a sarkaim. Mindegy – már csak alig több, mint 1000 km van hátra. Talán holnap be is lépek az utolsó 1000 kilométerbe.