Ki vagyok, mint a liba.
Úgy elöljárójában. Tehát ha nem leszek túl összeszedett ma (sem), akkor
legalább ma betudhatjátok az állapotomnak.
A mai story ott
kezdődött, hogy tegnap megírtam a napi blogot, feltettem nektek és nekiláttam
átgondolni a következő napot, azaz a mait. Kikerekedett a szemem, amikor
megláttam, hogy valami 17,5 km-en keresztül semmi nincs csak út, út, ja és egy
kis út. Semmi falu. Elsőre kicsit bizarrnak tűnt a dolog. Olvasom a
kisokosomban, hogy vigyünk kaját, vizet meg más túlélő készletet. Átgondoltam,
a kajámat megettem azt nem kell vinnem, vizet amúgy is vinnék. Az meg nekem nem
akkora dráma, ha nem megyek át 2-3 kihalt falucskán, ahol úgysem tudok inni még
egy kávét sem, nem hogy egy szendvicset ehessek. Időszámvetést végeztem. Ha
normálisan indulok, és nyomok egy kövér 5 km/h sebességet, akkor ½ 10-re
emberlakta környékre érek. Ez pont olyan, mintha 4-gyel csoszognék és 12-14 km
múlva találnék egy kávézóhelyet a 3. faluban, mert ugye az első 2 még alszik,
amikor engem vendégül láthatna. Tehát semmi emberhalál nincs. Néztem a további
mennivalót is. Kisakkoztam, hogy kb. olyan 26-27 km lazán meglesz! Nyugodtan
hajtottam a fejem a párnám helyett a karomra.
Reggel a szokásos időben
kiosontam a szobából, szerintem a holland házaspár és a spanyol pasi észre sem
vette, hogy távoztam. A városból kicsit nehezen értem ki, mert folyamatosan
fényképezési kényszerem volt. Ennek eredményét láthatjátok a fényképek elején. Hatalmas
meglepetés ért. A túl korai kávémról már az este elbúcsúztam. Titkon azért
bíztam a spanyolok üzleti érzékében, hogy hátha még itt a városban lesz valaki,
aki kinyit. És lőn. Igaz kicsit álmos a fószer a pult mögött, de a kávéja az
nagyon jó volt. És kit érdekelt, hogy ő nem aludta ki magát. Feküdjön le
időben, mint én, 10-kor, minden este. Hálából le is fényképeztem. Amúgy nagyon
barátságosan, persze csak spanyolul magyarázta, amit már tudtam, hogy hány
kilométer és 4 óra és stb. Nem törtem le a lelkesedését és felváltva nyomtam a
„Si” és „Yes” szavakat. De ahogy kiértem néhány km után rátérhettem a Via
Aquitaniára. A római utász mérnökök találták ki a nyomvonalat és azóta sem
tértek el attól. Valamit tudtak azok ott 2000 éve. Az ezen való elmélkedés jól
ki is töltötte ezt a laza 3,5 órámat. Eltűnődtem, azon, hogy milyen okos és
logikus volt a római államgépezet. Ahhoz, hogy a légiókat, a seregeket gyorsan
és hatékonyan el lehessen juttatni egyik országrészből a másikba vagy a
birodalom egyik pontjáról a másikra, ahhoz bizony utak és jó utak, megfelelő
alapozással kellenek. Ahhoz, hogy az áruk eljussanak a birodalom minden
pontjába, hogy a beszedett adók időben, biztonságban Rómába érjenek, megint
csak olyan úthálózat kellett amely, mintegy érhálózat behálózza a birodalmat.
Az építéshez rabszolga meg volt rendesen. A rendszer biztosította az
utánpótlást. A múlt hónapban olvastam Steven Saylor: Római vér c. regényét. Az
időszámítás előtti 1. században játszódik, értelemszerűen Rómában, a hírhedt
polgárháború után, Sulla diktátorsága alatt, Még Julius Caesar is csak
kiscserkész volt (persze már légiókat vezetett, de még nem volt politikai
szerepe). Maga a könyvtől nem voltam hasra esve, de nagyon jól bemutatta a kor
egyszerű embereit, a római közállapotokat, a közhigiéniai állapotoktól kezdve a
lakhatásig, a félelmeket, a vallást, hiedelemvilágot, az igazságszolgáltatást, az
állam gépezetét, szóval úgy általában mindent. Ezen agyalogtam, hogy ne is
kelljen a monoton út hátralévő részén tűnődnöm, tartottam a reggel felvett
menettempót, csak egy-egy fotó elejéig torpantam meg. A mai szerelésem hosszú
nadrág és szandál volt. A hosszúnadrág nem kellett volna, mert elég kellemes,
kirándulós időre sikeredett, csak a végén délután 1 körül gorombult be egy
kicsit az idő, de csak fenyegetőzött az esővel. Elmaradt! Nem bántam, de a túl
nagy hőséget sem hiányoltam ám! Beleképzeltem magam (de csak egy pillanatra)
akik mondjuk augusztusban és délután tévednek erre. Agyrém lehet.
Ettől ilyen
hírhedten nehéz ez a szakasz. Pedig amúgy nem. Annak ellenére, hogy elfáradtam,
amikorra beértem a pici faluba, Calzadilla de la Cuezába. De szerintem nem az
úttól, a monotonitástól, hanem a sebességtől. Én választottam meg, de azt
hiszem rosszul döntöttem, mondom most ezt így már délután. A bal forgóm a
combomnál jelezte, hogy a „gömbcsuklókkal” nincs minden rendben. A tervezett
időben, ½ 10 kor befutottam a fenti falu első és egyetlen bárjába, ahol kávé és
tortilla került az asztalomra. Megérdemeltem. A félórás tollászkodás,
lábápolás, és kis piros könyv átnézése után 10 kor indultam tovább. Az eredeti
még hátralévő 9 km-t megtoldottam még egy 6 km-rel. Persze csökkentettem a
tempót. Visszavettem 4 km/h-ra. Kellett is mert az első pár tíz méter elég
nehezen ment, de amikor felvettem a tempót akkor már nem volt gond.
Azért jó ez a szandál,
amiatt a vacak lábujj miatt, de sokkal jobban megterheli a láb többi részét,
mint a bakancs. A talpam minden egyes izma és izmocskája sokkal jobban
elfáradt. A következő kis falu Lédigos volt, amit épp csak súroltunk az
útvonallal. Itt láttam, hogy egy fiatal „zarándok” nő kiszáll egy autóból, mint
stoppos. Jaaaa, hát így könnyű (könnyebb), persze nem tudtam az eset összes
körülményét, de nem is érdekelt. Nem lett nekem egy lépéssel sem több, vagy
kevesebb azzal, hogy ő stoppolt. A következő falu, ami az eredeti célpont volt
Terradillos de los Templarios volt (ne gondolja, hogy meg tudom jegyezni
ezeket, puskázom, még a Leon is nehéz), itt két nagy albergue is volt.
Elemeztem az állapotomat és bár fáradt voltam és éreztem a lábam, tovább
jöttem. Ezen a szakaszon sem előttem, sem utánam senki. Mindenki megállt ott
Terradillos….. ban. A tervezett érkezés ½ 2 körül volt, amivel nem hibáztam.
Megérkeztem, bár az utolsó 2-3 km elég szenvedősre sikeredett. Éreztem a
reggeli gyorsabb haladás minden következményét. Fáradt voltam, fájt a lábam, ás
már nagyon vártam az első háztető megjelenését. Szerintem 1492. októberében sem
várták jobban a Santa Marián, hogy a horizonton megjelenjen a föld. És
megjelent, anno nekik is a föld és nekem is a falvacska. Hálából le is írom a
nevét. San Nicolás de Real Camino. Hát nem gyönyörű! Egy házaspár vezeti az
alberguet és nagyon megörültek nekem, amikor megtudták, hogy magyar vagyok,
tavaly jártak nálunk és vadul mesélték (spanyolul) a budapesti élményeiket. Én
meg értettem, már amennyit! A szállás nagyon rendben van. Egy átalakított
vályogház, de minden tiszta és praktikus. 8 euro az éjszaka, van éttermük is
ahol este kajálni fogok. Csináltam néhány fotót a szállásról. Ahogy felértem az
ágyamhoz és letehettem a zsákomat, hát bizony megkönnyebbültem. És egyből 2
nőre gondoltam, akiknek az érintésére vágytam abban a pillanatban. Az egyik a
legjobb gyógytornászom, Csilla, akinek a kezébe helyeztem volna a jobb lábamat,
hogy csináljon vele csodát, a másik Ancsa, aki a legjobb masszőröm, neki meg
mindkét lábamat odaadtam volna persze a hátammal együtt. A zuhany egy kicsit
helyre rázott, de a mosás után úgy éreztem le kell feküdnöm egy kicsit, nem bírtam
aludni mert folyamatosan rángatózott a lábam, de az a 30 perc azért jól esett.
Kenegettem én minden csodaszerrel, de csak nehezen javult. Na majd éjszaka
rendbe jön! Remélem, ha nem akkor itt alszom! A megérkezésemre, mintegy
fájdalomcsillapításként ittam 2 pohár bort. Jobban is vagyok!
Csináltam ma még egy
mappát a fényképeknél. Ebben több mint 100 település - a teljesség igénye
nélkül - térképe van, amelyeken bejelölgettem és lementettem a szálláshelyeket,
hogy majd könnyebben találjam meg őket. Hozzáteszem én nem használtam, mert jól
ki vannak táblázva, de hátha valaki tudja majd egyszer használni. Ha nem, nem.
Itt az elérhetőségről a
link: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743533292281634401
Fotók: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743522357453268577
|
