Reggel reménykedve néztem ki az ablakon, de hamar legörbült a szám. Esett. Már megint. De legalább nem zuhogott. Csak esőkabátot vettem és a túranadrágot – bízván abban, hogy elég lesz. A kellemes, bőséges reggeli után fél 9-kor indultam el a mai útra. Sok kedvem nem volt nézelődni, mert végig az arcomba fújta a szél az apró esőcseppeket. Kb. 4 km után kinéztem magamnak egy fedett buszmegállót, ahol az esőnadrág felvételét terveztem. Meglepetésemre ott dekkolt 2 hajléktalan. Gyorsan elmutogattam nekik, hogy mire készülök, nehogy félreértsék a vetkőzőszámot – és pillanatok alatt végeztem. Közben beszélgettünk – ők németül és angolul. Logikusan nem értettük egymást – de nem zavart ez senkit. 
Igazából semmi nem történt a mai napon. Délután 3-4 óráig esett az eső és csak mentem és mentem és mentem. A nap fénypontja a vasárnapi 3 fogásos ebéd volt egy étteremben az út mentén. Találomra választottam egy levest (mert a németet nem értem, a pincér srác egy mukkot nem tudott angolul) ami nem volt rossz választás, mert forró volt és valami májgombóc szerű valami volt benne. A Wiener Schnitzelt nem tudom eltéveszteni, és a rétest sem. Finom volt. Úgy gondoltam - megérdemlem. Az étteremben töltött idő alatt az eső is alábbhagyott – innentől kezdve már csak szemerkélt – így a szárazra cserélt ruhám – zoknim – pólóm – nadrágom kimondottan jól esett és már nem is vizesedtem át. Délután 3-4 között teljesen elállt az eső. Fényképek nem készültek már egy pár napja, mert a zsákban van a masinám, de majd bepótolom - az óceán partjáig még van időm.
Ma kb. 41 km-t gyalogoltam, a végére azért már éreztem a lábam. Még kb. 6-7 km lett volna Melkig, de inkább megálltam, elég volt ez mára. Egy kis falusi fogadóban szálltam meg – elméletileg van internetem – tudom a jelszót is, de még sincs! Na, majd holnap – talán.