A reggelinél egy Ausztriában dolgozó magyar férfival dumáltunk mindenről- Külföldi munkavállalás, a magyarok törökeredetéről, kalandozásokról, az osztrák vasutakról. Mára nem terveztem túl hosszú utat – figyelembe véve a tegnap esti lábfáradtságot. Az első komolyabb megálló, amit kinéztem az St. Florian városkája. Az út első szakasza ott folytatódott, ahol tegnap abbahagytam. Főút – vasút – töltés. Értelemszerűen fényképeket nem csináltam, nem volt miről. Nem voltam feldobva, de tudtam, hogy leküzdendő feladat ahhoz, hogy elérjek St. Florianba. És végre megérkeztem, kávéztam egy étteremben és leraktam a hátizsákom, hogy ne kelljen felcipelnem az apátságba. Háááát, ez az épületkomplexum nem semmi. Hatalmas és fantasztikusan szép. Bolyongtam több mint egy órát. Nagyon-nagyon tetszett! Ajánlom mindenkinek, aki teheti, hogy nézze meg. Sok fényképet csináltam, majd válogatok néhányat nektek is. Nagyon keveset tudtam (szinte semmit) erről az apátságról, így a neten utána olvastam, kiegészítve a helyszínen begyűjtött infókat. Visszasétáltam a város főterére, ami igen szép, hangulatos és ha már vigyáztak a zsákomra, akkor meg is ebédeltem náluk. Finom volt és meleg étel. 
Találkoztam egy magyar nyugdíjasokkal tele busszal is, beszélgettünk pár szót, majd folytattam az utam. Ansfelden kb. 8 km-re volt csak – az út első és egyben szebbik felét egy hűs fenyőerdőben tettem meg. Nagyon kellemes volt, enyhén fújt a szél, a kalapomat a kézben fogva élveztem a hideg fuvallatokat. Az utolsó 3-4 kilométert már tűző napon, aszfalton kutyagoltam jó kis lankás vidéken. A sarkam jelezte, hogy valami nem ok, de már nem volt sok hátra. Ansfeldenbe érve hamar megtaláltam a szállásom, ami korrekt. A városka nem nagy élmény, nem messze az A1-es autópályától – olyan semmilyen. Hamar körbejártam. De nekem most ... Tovább »

Ez az a bejegyzés, amit nem az adott nap estéjén, hanem másnap reggel írok. Az ok nagyon prózai. Az este kegyetlenül fáradt voltam és le akartak szakadni a lábfejeim úgy bokából. Máskor is szokott ilyet produkálni, de fél vagy egy óra múlva elviselhetővé válik az érzés. Az este nem ez történt. Internetem nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy nem erőszakolom meg magam és nem írok semmit, csak felpolcoltam a lában és néztem ki a fejemből. Sokat nem veszítettetek, mert csak ma este tudom (remélem) feltölteni az internetre.
Tegnap átkeltem az Óperencián is. Átléptem Felső- (ober) Ausztriába és átléptem az Enns folyót is. A reggeli remek volt, kiadós, kitartott estig. A szállodában a kijelentkezéskor örömmel állapítottam meg, hogy a recepciós hölgy magyar. Elmondta, hogy Attila is itt szállt meg náluk és azóta is követi az útját. Sajnos csak röviden tudtunk beszélgetni mert neki munkája volt engem meg várt az út. Ekkor már majdnem 9 óra volt. Nem kapkodtam el az indulást. Ragyogó, már-már perzselő napsütés – így nem volt kecmec – kalap fel, bármennyire is meleg volt, adott egy kis árnyákot az arcomnak, fejemnek. Jó erős kaptatóval indultam neki a mai útnak, de még reggel teli energiával lazán vettem az akadályt. Napközben volt még néhány izgis emelkedő majd természetesen lejtő, amit a térdem sokkal jobban utál. De hát nem lehet mindig csak felfelé menni! Mindig csak a csúcsra törni! Néha alá is kell szállni!
Strengbergig 3-szor tartottam útszéli pihenőket, zokni cserét és lábápolást. Nem sajnáltam rá az időt. Olyan már a talpam a sok vazelintől, mint a pólyás babáknak. Strengbergben megnéztem a templomot, ami nem volt túl díszes, de pont az én ízlésemnek megfelelő. És ráadásul kellemes hűvös volt bent. A helyi étteremben ittam egy kávét – jó drágán és beszélgettem az egyik vendéggel, aki már megjárta ... Tovább »