A nap egy kicsit
rövidebbre sikeredett, mint úgy általában. És a napnak pont azt a részét tépte
le az élet, amikor a blogot kellett volna írnom. Így az tegnap, azaz 19-én
ELMARADT! Na, nem az érdeklődés hiányában – mert az megvolt a részetekről,
hanem más miatt. De erről majd később. Ma menetközben azon gondolkodtam, hogy
hol tudnék venni egy olyan kínzó eszközt, amellyel magamat tudnám sanyargatni a
tegnapi mulasztás miatt? Olyan övre gondoltam, ami belülről van szögekkel
kiverve és azt viselném egészen Santiago de Compostelaig. Szent Jakab biztos
megbocsátana, de ti is? A helyi sexshopban csak sima korbácsot láttam, szöges
nem volt, pedig az lenne az igazi vezeklés!
Ugyan a nap az rövid
volt, de megtett táv, az előre eltervezett, kb. 25 km. Hajnalban volt, aki már
4-kor indult! Hogy hová sietett? Lehet, hogy még tegnap be akart érni Leonba.
Az olyan 37-38 km és akkor üdén, frissen megérkezik a városba és örül, hogy
leteheti a fenekét, már ha lesz hová! Ezzel nem is lett volna baj, ez a
magánügy kategóriába tartozik, de az már közügy, hogy hangosan hajnalban a
szobában beszélik meg az útitervet. Ami a födém nélküli emeletet tekintve, azt
jelentette, hogy nemcsak az a 8 ember hallotta, aki egy szobában volt, hanem
úgy mindenki. Jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ennek a tapintatos társaságnak
köszönhetően már korábban útnak indultam, mint szoktam. Éjszak jó nagy zuhi
volt, de reggel ennek ellenére vagy pont azért mert már kieste magát –
gondoltam én, bepróbálkoztam a szandállal. Amúgy nem volt gatyarohasztó meleg,
sőt kellemetlen hideg volt, így pulcsit is vettem. 13 km után számíthattam csak
valami emberlakta vidékre, addig majdnem nyílegyenesen ment az út a közút
mellett. Nem siettem, szép kényelmes tempómban hasítottam a sötét hajnalban.
Felvettem a járőrtempót és hát ugye tudjuk, hogy az öreg járőr nem rakéta!
Néhányan elrohantak mellettem, de nekem nem volt sietős, én ma is csak 25 km-t
akartam letudni. Eltelt vagy másfél óra és vetkőznöm és öltöznöm kellett.
Szandál cserélése bakancsra, pulcsi le esőcucc fel. Bármennyire is
fohászkodtam, nem bírta ki az eső. Szép lassan de kitartóan esett. A
kitartására jellemző, hogy csak dél körül tudtam megszabadulni az esőkabáttól
és nadrágtól. Nem is nagyon csináltam fényképeket, az elején nem volt miről,
később pedig a fényképező a tokjában pihent.
Laza 3 óra alatt
megvolt a nap legnehezebb, kietlen szakasza, jött az első kis falu, Reliegos,
egy kellemes albergue-val, aminek engem a bár része fogott meg. Szendvics
helyett most egy kis sült krumpli, kolbásszal és gombával volt a villásreggeli,
ja és persze a kávé tejjel. Miközben falatozom teljes megelégedettséggel, akkor
látom, hogy valaki lecserélte az egyik túrabotomat. Pirosnak piros volt az övé
is és az enyém is, de a butának feltűnhetett volna, hogy a magasság eltért, a
fogója is más. Emlékszem egy francia 4-5 fős csoport ment el, miután én
megérkeztem. Azok közül az egyiknek tetszett meg. De akkor miért nem vitte
mindkettőt? Tudom én?! Gondoltam, csak feltűnik neki a különböző magasság és
bevár a következő faluban, de azóta sem láttam a botomat. Ő meg az övét! Azért
nyitott szemmel járok itt Leonban – hátha!
A következő kis városka
az Mansilla de las Mulas volt. Ezen a szakaszon ismét beért a koreai csapat –
tudjátok velük együtt kezdtem és azóta is utol-utol érjük egymást. A lányok előre mentek, de a
sráccal, majd 6 km-en dumáltunk. Mindenről. Buszoktól kezdve a koreai
szokásokon keresztül, a leendő üzleti vállalkozása ötletéig mindent
megbeszéltünk. Addig-addig, hogy
meghívott, hogy csatlakozzam a csapathoz egy délutáni közös kajálásra. Ő fog
főzni. Szeretem az ázsiai kaját – volt is már benne részem néhányszor – miért
ne!
Beértünk a napi célfaluba,
Puenta Villarantebe, ami inkább egy pici városkának felelt meg, na nem a mérete
miatt, hanem ahogy kinézett, és nyitásra érkeztünk az aznapi szállásra.
Előttem ért oda egy kanadai 22 éves
srác, akivel szintén több szálláson futottunk már össze. Ő is beszállt a közös
kajálás ötletébe. A rituális fürdés, mosás, lábápolás, majd közös bevásárlás –
még a szieszta kitörése előtt! Az albergue egész otthonosan volt megcsinálva.
Kis étteremmel, kiülő kis helyekkel, pici konyhával, szalonnal. Csináltam
néhány képet róla, hogy jobban el tudjátok képzelni. Egy szobában 16 ágy volt
és négy szobát számoltam össze. Estére megtelt. Az ára 8 euró volt. WIFI nem
volt, de ezt már tudtam az első faluban, mert a tulaj jött és osztogatta az
invitáló szórólapokat és már ott megbeszéltük, hogy az neki nem jó bolt, ha van
WIFI, mert akkor kevesebben használják pénzért az ő gépeiket. Logikus.
Megtörtént a
bevásárlás, megvettük a borokat is, hogy ha esetleg tapadós lenne a rizs, akkor
legyen mivel lecsúsztatni – bár később ez kiderült, hogy a koreai konyhakultúra
más mint a kínai a rizs tapadását tekintve. Amikor visszaértünk, akkor mondja
Alexnek a tulajdonos felesége, aki a „halljakend” volt, hogy nem lehet ám a
kintről behozott piát – alkoholt és üdítőt egyaránt tekintve fogyasztani, csak
amit ott nálunk veszünk. Jött Alex nevű kanadai srác, hogy gáz van. Ez a
szabály ki is van írva a konyhába, de hát mi ott előtte nem jártunk. Sikerült a
nővel megbeszélnem (ő csak spanyolul és csak hunglishül), hogy ha ezt a kis
mennyiséget megittuk akkor csak tőle fogunk venni. Ő nem tudta, hogy mennyi a
kis mennyiség. Mindig csak egy üveget látott az asztalon. Később azért vettünk
tőle is 2 üveg bort (nem volt túl drága), hogy örüljön, ja meg mert kellett
még!
Neki veselkedtünk a
kaja előkészítésnek, 5-en pikk-pakk összesaraboltunk mindent. Nagy adag rizs
(ugye ezt nem kellett vágni), virsli és irdatlan mennyiségű hagyma és
mindenféle zöldség. A napi húsadagomat ugyan nem fedezte, de összességében
nagyon finom volt és laktató. Öntet gyanánt joghurttal lett meglocsolva a
zöldséghegy. Csináltam erről is pár képet. Jó hangulatban ment az előkészítés,
persze a vörösbor segített ezen rendesen. Nem voltunk szomjasak csak éhesek,
amikorra elkészült a kaja. Nagyon egyszerű, de nagyon finom volt. Lehet tőlük
tanulni. Nem kapkodtuk el a kajálást eltartott vagy 2 óráig és közben
folyamatosan beszéltünk. Angolul. Ami ugye nem kis teljesítmény, aki ismeri az
angol tudásomat. De amikor Nagy Sándorról tartottam kiselőadást nekik angolul, akkor
már nem lehettem szomjas én sem. Kiderült, hogy az egyik csaj, aki 20-nak néz
ki de 30 éves (persze én ezt már megszoktam, mert tudom, hogy 10 évet hozzá
kell adni ahhoz amennyinek az ember gondolná őket) megy vissza a Himalájába
doktorkodni.
Szóval jól eltelt az
idő és összességében megittunk 8 üveg vörösbort öten, azért csak öten mert a
koreai srác vallási okok miatt antialkoholista Santiagoig. Kicsit elálmosodtam. Úgy
döntöttem, hogy a blogírás megvár, elküldeni amúgy sem tudnám, úgyhogy így
jártatok. Ezért mondtam az elején, hogy kicsit rövidebbre sikeredett ez a nap.
Éjfélkor felébredtem. Reggel derült ki, hogy a többiek hasonlóan tettek, mint
én.
Mivel mára csak 12-13
km maradt Leonig ezért csak később indultam. Meg vasárnap is volt! Fényképek: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744623844392429537
|
