A későbbi kelést,
értelemszerűen kései indulás követte. De nem kellett rohannom. Ez a 12-13 km semmiség
volt a már edzett lábaimnak. Ragyogó napsütésben gyalogoltam az elején igen
kellemes tájon. A második fele az már annyira nem tetszett, mert kicsit
iparterületen haladt, de hát tudomásul kell venni, hogy a történelmi
városrészek a város belsejében vannak. Körbenőtte őket a 130.000 ember háza és
ipar. Ez van.
Leonban 2 nagy
szálláshely van. Az egyik egy kicsit távolabb a történelmi városrésztől, ez kb.
20-25 perc laza séta, az önkormányzat üzemelteti és 5 euróba kerül, majdnem 24
órás nyitva tartás mellett. A másik bent a sétálóutcában van és az egyház
működteti, este ½ 10-kor kapuzárás. Én az előbbit választottam. Elég korán
beértem Leonba és bár 10-13-ig takarítás miatt zárva van, de minden további
nélkül le lehetett pakolni és már csomag nélkül lehetett megkezdeni a
városnézést. Elég rugalmasak és kedvesek voltak. 170 fős albergueről volt szó,
8 fős szobákban.
Megkezdtem hát a leoni
városnézést. Igen régi a város. Már a rómaiak is alapítottak itt várost annak
idején. A neve is erre az időre utal, a latin „legio” szóból ered, ami
véletlenül megegyezik az oroszlán szó jelentésével is. Értelemszerűen a város
jelképe az oroszlán. A középkorban a régi település újjáéledt, állítólag
910-ben alapították újra, majd lerombolták, újjáépítették, ahogy ez annak
idején szokott volt.
Nagyon érdekesek a régi
városfal maradványok. Természetesen a fényképezőgép dolgozott rendesen. Volt mit
fényképezni ebben a városban. Nagyon élveztem a csámborgást. Vasárnap délelőtt
volt és még csak éledezett a város, amit én abszolút nem bántam. A
szálláshelyen kezembe nyomott térképen bejelölték a legrövidebb utat a
belvárosba és a másnap reggeli legjobb utat is hogy majd tudjak csatlakozni a
caminos útvonalra. Imádom a kis, girbe-gurba utcákat. Napokig el tudnék
bolyongani köztük. A város itt is tele van romos épületekkel. Én azt hittem,
hogy ez csak Burgos sajátossága és a kisebb falvak szegénysége. De nem. A
katedrális mellett, vagy a Plaza Mayor mellett éppúgy megtalálhatóak a félig
düledező házak, mint a külvárosban. Láthatólag itt ez senkit nem zavar.
Sétálgattam kb. 2,5 órát, csakhogy meglegyen a kilométerem, majd visszamentem
az alberguebe és mostam. A szárítás sajnos csak a fürdőszobában volt
lehetséges, aminek az lett a következménye, hogy a ruhák reggelig sem száradtak
meg tökéletesen. De persze ekkor ezt még nem tudtam. Megírtam az előző napi
elmaradást és feltöltöttem a fényképeket, volt WIFI. Délután 5-kor ismét a
nyakamba vettem a várost. Egész más volt a hangulata, megtelt élettel, ami az
épületek fényképezését zavarta, de más szempontból meg jobb volt. Lépten-nyomon
ismerősökkel futottam össze. Olyanokkal is, akikkel már több, mint 2 hete nem
találkoztam. Jó volt újra látni őket. Néhány kedves szó, baráti ölelés, egy-két
rövid story és mindenki ment tovább a saját útján. Jajj, nem is mondtam! Az
előző este nagy újongva üdvözölt az az ausztrál lány, akinek a lábán varrtam a
vízhólyagot úgy kb. 10 napja. Mutatta, hogy már rendbe jött és nagyon köszönte,
hogy anno ott segítettem. Utolérte a társait is, igaz, hogy napi 40 km-eket
kellett ezért megtennie. Elmesélte a társainak, hogy én voltam az, aki
segített. Érdekes érzés volt. Félelmetes, hogy pici apró figyelmességekért,
szívességekért milyen hálásak tudnak lenni az emberek.
Természetesen a leoni
Katedrális sem maradhatott ki a látnivalók közül. Nekem sokkal jobban tetszett,
mint a burgosi. Sokkal emberibb, barátságosabb volt. Nem volt túl cicomázva.
Láthattok erről is néhány fényképet.
Az idő viszont kellemetlenül elromlott,
erős szél és néhány csepp eső is megjelent. Már-már azt hittem, hogy
szégyenszemre vissza kell mennem a szállásra és le kell cserélnem a szandált
bakancsra. De ekkor az egyik holland nő, Riet, akivel már többször összefutottam
kiszólt az egyik étteremből, hogy nem tartanék-e velük egy pohár borra.
Természetesen, ilyen kedves invitálásnak nem tudtam és persze nem is akartam
ellenállni. Az elkövetkező ½ órát - 40 percet vele és egy másik olasz nővel,
angolul beszélgetve és borozgatva töltöttem. És a rossz idő is tovaszállt ez
idő alatt. Tovább csavarogtam és akkor összefutottam a koreai csapattal.
Akikkel előtte este közösen kajáltunk és próbáltuk a spanyol bortermést
elpusztítani. Nem sikerült. Közülük az egyiknek, a doktornőnek el kellett
utaznia, busszal előre megy 2-3 napnyi távolságot, mert megy a Himalájába. Most
akarják elbúcsúztatni. Közösen tettük meg egy spanyol étteremben.
Az ázsiaiakra jellemző,
hogy szeretnek egy tálból cseresznyézni. Most sem az történt, hogy mindenki
rendelt egyféle kaját, hanem a helyi specialitásokból rendeltek egy-egy adagot
és azt közösen ettük meg. Amikor ezt a fajta éttermi kajálás módot tapasztaltam
évekkel ezelőtt, hát mit ne mondjak, zavart. Mostanra megszoktam és ők meg
nagyon is kulturáltak voltak. Érdekes
témákról beszélgettünk a vacsora alatt. Az ázsiai családalapítás, párválasztás
fonákságáról (mármint szerintük is az) ment az eszmecsere. Én eddig azt hittem,
hogy a szülői kiválasztás csak a kínai tradíciókban van meg, de most ők
elmondták, hogy bizony náluk is ez a divat. Az érzelmeknek nincs jelentősége.
Ha esetleg nem akarnak megfelelni a szülői akaratnak, akkor maradnak
egyedülállók. És hát persze első a karrier.
Mivel a társaság nagy része
a másik (1/2 10-kor záró) alberguet választotta, így 9-kor asztalt kellett
bontanunk. Búcsúzkodás és mindenki ment a maga útjára. Az idő megint lehűlt, a
bárok, pubok megteltek. Hatalmas élet kerekedett. Én azért lassan a szállás
felé vettem az irányt, mert másnap hosszú utat terveztem. A szoba nem volt
dugig emberekkel, rajtam kívül csak 4 másik pasi aludt ott. De az ajtót alig
tudtam kinyitni, olyan kenguruszag volt. Gondolom az egyik pasi nem találta meg
a fürdőszobát – tény, hogy a folyosó másik végén volt. Gyors ablaknyitás és a
horkolások ellenére aránylag gyorsan elaludtam. Fényképek: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744705815092552401
|
