Ez az a bejegyzés, amit nem az adott nap estéjén, hanem másnap reggel írok. Az ok nagyon prózai. Az este kegyetlenül fáradt voltam és le akartak szakadni a lábfejeim úgy bokából. Máskor is szokott ilyet produkálni, de fél vagy egy óra múlva elviselhetővé válik az érzés. Az este nem ez történt. Internetem nem volt, ezért úgy döntöttem, hogy nem erőszakolom meg magam és nem írok semmit, csak felpolcoltam a lában és néztem ki a fejemből. Sokat nem veszítettetek, mert csak ma este tudom (remélem) feltölteni az internetre.
Tegnap átkeltem az Óperencián is. Átléptem Felső- (ober) Ausztriába és átléptem az Enns folyót is. A reggeli remek volt, kiadós, kitartott estig. A szállodában a kijelentkezéskor örömmel állapítottam meg, hogy a recepciós hölgy magyar. Elmondta, hogy Attila is itt szállt meg náluk és azóta is követi az útját. Sajnos csak röviden tudtunk beszélgetni mert neki munkája volt engem meg várt az út. Ekkor már majdnem 9 óra volt. Nem kapkodtam el az indulást. Ragyogó, már-már perzselő napsütés – így nem volt kecmec – kalap fel, bármennyire is meleg volt, adott egy kis árnyákot az arcomnak, fejemnek. Jó erős kaptatóval indultam neki a mai útnak, de még reggel teli energiával lazán vettem az akadályt. Napközben volt még néhány izgis emelkedő majd természetesen lejtő, amit a térdem sokkal jobban utál. De hát nem lehet mindig csak felfelé menni! Mindig csak a csúcsra törni! Néha alá is kell szállni!
Strengbergig 3-szor tartottam útszéli pihenőket, zokni cserét és lábápolást. Nem sajnáltam rá az időt. Olyan már a talpam a sok vazelintől, mint a pólyás babáknak. Strengbergben megnéztem a templomot, ami nem volt túl díszes, de pont az én ízlésemnek megfelelő. És ráadásul kellemes hűvös volt bent. A helyi étteremben ittam egy kávét – jó drágán és beszélgettem az egyik vendéggel, aki már megjárta a Sevilla – Santiago utat, ráadásul télen. Hááááát, ez is egyfajta kihívás. Azért az örömmel tölt el, hogy elég sok ember rám köszön, mert valamelyik részét már bejárta az El Camino-nak.

Délután megpihentem egy ház árnyékában a fűben, a szokásos rituálémat végezni, amikor egy idős néni egy nagy korsó friss vízzel vendégelt meg, sőt még a flaskámat is megtöltötte. A napi célállomás Enns városka volt, nem messze az Enns folyótól. A biztosabbnak tűnő főutat választottam, a semmilyen jakabos jelzést nem mutató másik út helyett. Nem biztos, hogy jó döntés volt. Így kimaradt Ennsdorf nevű (messziről) szép városka. A főút és vasút melletti töltés alatt bandukolva szép lassan elkerültem ezt a települést, amit én már Ennsnek hittem, de még korántsem ez volt. Jó vacak iparterületen kellett átmennem – az egyik oldalamon a töltés és a hangszigetelő fal, a másikon gyárak, üzemek, teherkikötő. Ráadásul az útszéli táblán ki volt írva, hogy 6 km Enns – mentem kb. 1 órát – minimum 4 km-t és kiírták, hogy 5 km van hátra. Hát miben számolna ezek, középkori német mérföldben? Persze később összeraktam a képet, sok volt az elkerülő szakasz és én azt választottam. ½ 7 körül végre csak beértem a városkába. Megtaláltam az egyik panziót, ami az árát tekintve is megfelelő volt (és persze nem kellett tovább mennem). Bekvártélyoztam magam, fürdés, mosás, lábápolás, kenegetés, masszírozás. Kellett volna keresnem egy közértet, de nem akaródzott talpra állnom így megettem a maradék tegnapelőtti sajtos kiflit, a maradék mustárral és az almával. Elég is volt. Így legalább nem kellett tovább cipelnem vagy kidobnom.
Végül is valami 34 km-t nyomtam le, 7 óra 43 perc volt a tiszta gyaloglás. És elég sok volt a beton. Lehet, hogy ezért éreztem annyira a lábam leszakadónak és azért rángatózott, mint a békacomb. Bekapcsoltam valami filmet a netbookon és úgy aludtam el. Reggelre nagyságrenddel jobb volt lábam. Most megyek reggelizni. És utána HAJRÁ tovább!