A mai nap szigorú
számokban: 41 km, 10,5 óra tiszta gyaloglás, kiindulási pont 881 m a
tengerszint felett, a legmagasabb pont 1518 m, és visszaereszkedés 945 méterre.
Számokban csak ennyi de élményekben ma is sokkal több történt.
Reggel ¼ 6-kor keltem,
amúgy sem aludtam túl jól, 2 nő és egy pasi volt a szobatársam és az alsó ágyon
fekvő nő férfiakat meghazudtoló módon tudott horkolni. Szóval reggel időben
keltem, elfogyasztottam azt a laza reggelit, amit Dóra bekészített a
hűtőszekrénybe nekem, majd 6 előtt 10 perccel indultam. Én nyitottam az
albergue kapuját. Közvetlen utánam indultak még néhányan. Reggel megfigyeltem,
amíg tollászkodtam, hogy 10 emberből 7 nem mosott kezet a WC használata után.
Aki az alsó ágyon, alattam aludt nő és horkolt, mint egy férfi, az is kijött a
WC-ből, bejött a mosdóba, megnézte magát, hogy megfelelő-e az éjszakai sminkje
így hajnalban és a csapvíz megengedése nélkül ment tovább aludni. Érdekes és elgondolkodtató.
Tegnap este Dórával és a szlovákiai magyar sráccal pont erről beszélgettünk,
hogy a kézfogás nem annyira szokás, mint nálunk. De megvigasztaltam a srácot,
aki a héten megy haza, mint hospitalero, 2 hónap után, hogy ne aggódjon emiatt.
A kézmosás nem annyira elterjedt sem a spanyoloknál, sem pl. az angoloknál. Én
amióta olvastam egy tanulmányt, azóta külön figyelem ezt. Sem a franciáknál, sem
anno az angoloknál nem tudtam megfigyelni a kézmosás gyakori alkalmazását a WC
használata után. Hááát, ez van. Bocsánat a kitérőért. Csak reggel ezt gondoltam
fogmosás közben, amíg ez a kb. 30-as, amúgy jól kinéző nő mellettem megnézte
magát a tükörben és ment vissza aludni.
Astorgát, rövid,
kényelmes séta után, kb. fél óra után magam mögött tudtam. Aludt a város, csak
az én felemás túrabotom „francia” tagjának kopogását lehetett hallani. Nagyon
kellemes idő volt. Bár hosszú nadrágra és hosszú pólóra öltöztem, okulván az
előző napok keserű tapasztalatából, amikor nagyon fáztam, most éreztem, hogy
hamar könnyítenem kell a szerelésemen. Ahogy kiértem Astorgából egy nagyon
kellemes kis kápolnát találtam. Teljesen
emberi volt, emberi mértékű, és aki imádkozni akar, annak teljesen elégséges,
hogy úgymond online kapcsolatba kerüljön az Úrral, vagy azzal, akiben hisz.
Ezeket a kis kápolnákat sokkal jobban szeretem, mint a hatalmas, fényűző
katedrálisokat.
Funkcionálisan teljesen megfelelő és itt az egyházi személyek
is sokkal egyszerűbbek, sokkal jobban megfelelnek annak az elképzelésnek, amit
majd 2000 éve egy Nazareti Jézus nevű történelmi személy elképzelt, kitalált és
a 12 tanítványának és másoknak hirdetett. Miért kellett ezt elrontani. Jóóóó,
hát persze, tudom én az okokat, csak nem értem. Még csak értem is csak elfogadni
nem tudom. Miért kell ahhoz arany és pompa, és hatalmasság, hogy valaki
hihessen valamiben vagy valakiben. Na, jó, úgy látom megint elgurult a
gyógyszerem, be is fejezem, még mielőtt bárkiben valami sértődést okoznék. Csak
ezek jutottak eszembe. És a blog írás elején azzal kezdtem, hogy a
gondolataimat, érzéseimet írom le. Nem cenzúrázom, nem javítok bele utólag. Az
aktuális gondolataimat osztom meg veletek. Ha tetszik, ha nem. Ez nem egy
irodalmi mű, nem szépítem, korrigálom, nincsenek vele szemben elvárások.
Ha Szt. Jakab látott ma
reggel onnan fentről, vagy egy kamera vette volna az arcomat a gyaloglás közben
az első néhány órában, hát igen érdekes dolgokat láthattak volna. Folyamatosan
nevettem. Nem egyszerűen mosolyogtam, hanem hangosan nevettem. Magamban. Egy
pszichológus, lehet, hogy azt mondta volna, hogy „muszájkabát”. Pedig nem
lőttem be magam, nem voltam részeg, csak újra és újra átéltem az elmúlt 2 nap
eseményeit. És nagyon élveztem. Még most is, hogy írom ezeket a mondatokat,
nevetek. Azokat a szituációkat, mondatokat, élményeket nem lehet leírni,
amelyek értek az elmúlt két napban, csak átélni lehetett. És az jó, ismét jó és
szerintem 2 év múlva is jó lesz! Ez az, ami megfizethetetlen! Tudjuk, a többire
ott van MasterCard! J
Így telt a napon első,
könnyebbik része. 9 körül beérkeztem egy faluba, azt hiszem Santa Catalina de
Somozába, de most erre nem mernék megesküdni, nincs is jelentősége, és a
hajnali reggelim ellenére bevágtam egy laza villásreggelit. Annyira jól nézett
ki! És köztudott, hogy mindennek ellen tudok állni csak a kísértésnek nem,
főleg ha a hasamról van szó! Az olasz bringás csapat, amikor meglátta a
„reggelimet” viccelődtek, hogy ez még ebédnek is sok. Akkor még nem tudták ők
sem és én sem, hogy ez lesz az ebédem is. Sült bacon tükörtojással és
krumplival. Csak, hogy csöpögjön a nyálatok, már csak csináltam egy fényképet
róla! J
Húúú, de gonosz vagyok most!
A 2. reggeli után
könnyítettem a szerelésemen és jól tettem. Már reggel óta megtettem vagy 10
km-t és szinte észrevétlenül emelkedtem is vagy 100 métert. A távolban még elég
komolynak tűnt a magasság, amit ma le kellett küzdenem, de hát nem volt más
választás. Nagyon szép tájon mentem ekkor, de nem gondoltam, hogy ez még semmi
sem lesz ahhoz, amit majd délután fogok látni. Élveztem. Annak ellenére, hogy
szép lassan, komótosan de emelkedett a terep.
Rabanal de Caminóban volt néhány nagyon kellemes
szállás, ahol meg lehetett volna szállni- A helyi albergue tulajdonosok mindent
meg is tettek, hogy ott maradjak, de ellenálltam, még a WIFI-nek is! Nagyon korán volt még, és a csúcs elérése
után következő igen tetemes, mintegy 1000 m-es ereszkedést nem akartam 1 nap
alatt megtenni, kímélendő a térdem és a vágott lábam. Jól gondoltam. Ezért az
volt az elképzelésem, hogy El Aceboig lesétálok. Igaz, hogy ez 37-38 km, de
bevállaltam. Persze az élet azért megint beleszólt egy kicsit, de ezt majd
később!
A Cruz de Ferroig és
még utána is kb 4. km-ig emelkedő üzemmódba kellett kapcsoltam továbbra is. Itt
már nem az az óvatos emelkedés volt megfigyelhető, mint korán reggel. De már
nem okozott gondot. Azért nem rossz edzés ám ez! Sem lelkileg, sem erőnlétileg.
Magamon is meglepődtem mennyire jól bírom a gyaloglást, az emelkedőket ezzel az
irdatlan súllyal a hátamon. A Cruz de Ferro, egy vaskereszt a 11. század óta
van itt bizonyítottan, (bár az eredetit 1976-ba n bevitték az Astorgai Camino
múzeumba) és azóta kultikus hely. A zarándokok itt évszázadok óta egy követ
helyeznek el, amit otthonról hoznak és ez a kő jelenti a belső, lelki teher
elhagyását. Ciki, de én nem hoztam otthonról követ, nem akartam itt semmi lelki
terhet letenni. Pedig ismertem a legendát. Lehet, hogy én nem vagyok alkalmas a
zarándoklatra. Lehet, de attól még nagyon jól érzem magam. Nem éreztem, hogy
bármilyen lelki terhet le kellene tennem.
Vessen meg érte, aki akar! Az tény, hogy iszonyatos mennyiségű kő van
már ott. Ha mindenki megszabadult volna a lelki terheitől aki letette a kövét,
akkor a világ nagyon boldog lenne. De nem az! Szóval, rám semmi különösebb
hatással nem volt. Sőt még iható vizet sem találtam, pedig a vízkészletem, már
fogyóban volt, jaaa, és még egy kuka sem volt a közelben. Ez apró dolog, de itt
mindenki megáll, eltölt egy kis időt, felfrissül, esetleg eszik valamit és a
szemetet vagy tovább viszi, vagy ahogy a nagy többség teszi, eldobja. Már megint
csak háborgok!
Mielőtt elértem ezt a
kultikus helyet van egy falu,, amelyről én azt hittem, hogy tényleg az. De
valójában csak néhány rom, már nem is romos ház, csak rom, egy albergue és egy
étterem. A neve: Foncebadón. Hát itt nem annyira szerettem volna megszállni,
persze nem is terveztem, csak ha a lábam kényszerített volna. De nem tette!!!!
A vaskereszt után van
egy „falu”, a neve Manjarin, ahol egy ház van és 1 lakos! A neve Thomás. Pont
ebédelt, amikor megérkeztem és mondta – persze spanyolul, de megértettem – hogy
menjek be szolgáljam ki magam itallal, kávéval frissítővel, vízzel. Adományos
alapon meg az egész. Annyit dobsz be amennyit akarsz. Üzemeltet egy alberguet
is, pottyantós WC-vel és vezetékes víz nélkül, fürdési lehetőség nincs.
Érdekes. De nagyon hangulatos. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Persze
tovább mentem. Ellátott egy csomó jó tanáccsal, hogy a következő szakasz nagyon
nehéz lesz és csak lassan óvatosan, szerpentinezve haladjak, és a kalapomat le
ne vegyem, mert most már nagyon meleg van. Ilyen emberek is vannak.
Amikor elhagytam Thomás
házát, akkor összefutottam egy amerikai lánnyal, aki viharzott lefelé rendesen.
De láttam, hogy sántikál. Elkezdtünk beszélgetni, ez kb. 2 körül lehetett és
nem gondoltam, hogy este fél hatig együtt rójuk majd a kilométereket. A
szokásos kérdéseken túl is beszélgettünk, bár igen nagy erőfeszítésembe került,
hogy megértsem az amerikai angolt. Még a brittel is igen hadilábon állok, de ő
nagyon türelmes volt. Folyamatosan fékeznem kellett a nőt. Rohant. Hiába
mondtam neki, hogy lefelé soha nem rohanunk, viccesen mondta, hogy az amik
vérében van a rohanás. Igen hosszú és kegyetlen szakasz következett felfelé,
amikor végre elértük a csúcspontnak számító 1518 métert. A táj az valami
félelmetesen gyönyörű volt. Sajnos a fényképek nem adják vissza, bár használtam
becsülettel. Amikor elérkeztünk a sziklás lefelé menethez, kölcsön adtam a
„francia” botomat, hogy valamelyest tudja csökkenteni a térdére nehezedő
terhelést. Hálás volt érte.
Az időjárás az kellemes
meleg volt. 28-30 fok, árnyék nélkül, de kárpótolt a táj. Kicsit Svájcban
éreztem magam. Kicsit az arcomat meg is fogta a nap, pedig be volt kenve. ½ 5
körül, amikor a lány már nagyon számolta a hátralévő métereket beértünk a
célfaluba, El Aceboba. Ez már közel 38 km-re volt Astorgától, ahonnan mind a
ketten indultunk. A falu elején 35 euróért kínáltak szobát, ami már csak elvi
okokból sem jöhetett szóba, a 2 albergue pedig teli volt. Sok választás nem maradt:
próba szerencse a következő faluban, aminek Riego, de Ambrós volt a neve és
alig volt 4 km-re. Erőt öntöttem a lányba, aki mellesleg most végzett az
orvosin és most csinálja a rezidensi vizsgáját, a gyakorlatát pedig Qutemalában
spanyol nyelven végezte. Abszolút nem éreztem fáradtságot, fásultságot, nem
különösebben fájt a lábam, elég jól viseltem a hőséget. Jó edzés ez a
Camiono!!!
½ 6 körül beértünk a
faluba, ahol volt szállás. Olyan, amilyen, de ágy volt és zuhanyzási lehetőség.
Ennyi kilométer után már nem válogat a vándor. A következő falu meg amúgy is 6
km-re volt.
Egy kis pihegés után
észrevettem, hogy nagyjából kiürült az albergue. Eszembe jutott, hogy szó volt
valami étteremszerű képződményről a faluban, mert bolt az nem volt, így
gondoltam, hogy mindenki oda ment. Nem volt túl nagy a falu, így 5 perc alatt
megtaláltam. Mindenki ott vacsorázott. Volt egy kis értetlenség a fejemben,
amikor megláttam a pincért. Ugyanaz a fazon volt aki, a zarándokszállást
üzemeltette. 1 pillanat és összeraktam a képletet. Saláta, disznósült,
krumplival és a végén jégkrém volt a zarándokmenü, 10 euróért. Mivel jó régen
volt a bacon és tükörtojás ezért igen jól esett. Egy üveg bort is kaptam hozzá,
ami ugyan nem volt olyan jó, mint eddig, de azért kiürült a palack.
Visszasétáltam a
szállásra és azóta nektek írom a mai napom. de már befejezem, mert holnap sem
lesz rövid nap és igen jól fog esni most a pihenés!
Fényképek: https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747211657200827137
|
