Ma reggel nem sikerült
időben felkelnem. 5-kor felébredtem de gondoltam, még ejtőzöm a kelés
időpontjáig. Sikerült. Majd ½ 7-ig aludtam. Na persze nem maradtam le semmiről.
Hétkor indultam, nem kellett lámpáznom, már nyitva volt néhány kávézó a
legnagyobb örömömre. Átszeltem a várost, a kijelölt útvonalon, csináltam néhány
fotót a városról és amikor az egyik kis utcát fényképeztem, belekerült a
nézőkébe az a kanadai lány, akit Astorga óta nem láttam. Megörültünk egymásnak.
Rohant felém, hogy father, father! Mert Astorgában lányommá fogadtam, egy
kikötéssel, hogy a zsebpénzt nem tőlem fogja kérni. Lányom még úgysem volt! A
közös örömködés és néhány kérdés-válasz után ő ment a reggeli kávét meginni, én
meg folytattam az utam.
Kellemesnek ígérkező
napnak néztem elébe. Gyönyörű idő, de azért hosszúra öltöztem, mert a reggelek
csípősek tudnak lenni, de sokat ígérő napsütés. A városból kiérve láttam olyat,
aki sátorban aludt, sőt mellette volt egy hálózsákos emberke is. Neki már a
sátorban sem jutott hely. Ennek is meg van a varázsa. A koreai csapat közben
szép lassan lehagyott, külön-külön, mert ők sem együtt gyalogolnak. Az első
kávézóhelyen beértük egymást, és találkoztam két észak-koreaival is. Hogy ők, hogy tudtak eljönni? Megpróbálom majd
estére kideríteni. A reggelinél kicsit lazítottam az öltözékemen, nyárira.
Na, ma úgy rendesen
megjelentek a 100 km-es zarándokok. Aki az utolsó 100 km-t „teljesíti” az
ugyanolyan oklevelet kap, mint aki végig gyalogolja a 800 km-t. Ennek örömére
és tiszteletére láttam néhány feliratot a hátizsákokon. „Én Saint Jean Pied de
Portból gyalogolok. És te?” Van humor! Na, mindegy? Kinek, mi a Camino?
Ma úgy eltelt a 23 km,
hogy észre sem vettem. Nagyon szép, változatos, hangulatos tájon kellett
haladnom, csak tekintgettem és fényképeztem. Néha zoknit cseréltem. Igazából
eseménytelen volt ez a 23 km. De nem baj, mert sokat gyönyörködtem Galícia
tájaiban. Persze a tehéntrágya szag átjárta az egész napot, de ez nem meglepő
itt. Hozzátartozik.
A tervezett időben
1-kor megérkeztem Portomarinba. Pedig nem rohantam, de már olyan jól ki lehet
számítani, hogy mennyi idő alatt teszi meg az ember a távot. A lépésszámlálót
sem használom már vagy 2 hete. Fölösleges. Nagyon jó az útikönyv, majdnem
tökéletes, a tegnapi napot leszámítva, eddig hibátlan. Nagy segítség. Ajánlom
mindenkinek, aki a „Francia utat” meg akarja csinálni. Cordula Rabe: Szent
Jakab-zarándokút a címe, de én csak kis pirosnak hívom. Tényleg naprakész,
persze azzal a kiegészítéssel, hogy az albergue árak átlagosan 2 euróval többe
kerülnek, de hát ez betudható a gazdasági válságnak.
Portomarinnál a Rio
Mino folyócskát megduzzasztották a 60-as években. (lásd Tisza-tó) és néhány
falu a víz alá került. Néhány templomot köveire bontották és máshol újra
összerakták, mint anno Egyiptomban az Asszuáni gát építésénél az ókori
dolgokat. Na, ez a puzzle, nem a 4000-es Ravensburger! J 
Az albergue, amit
kinéztem egy nagyon modern, újszerű, mindennel ellátott szállás. Csináltam
sok-sok fotót. Tényleg remek. A hálóterem nekem a siklósi határőrlaktanyát
juttatta az eszembe, aki tudja milyen volt az, annak szerintem a képek láttán
hasonló jut az eszébe.
A városka kicsi, de kellemes, szép házakkal. Találkoztam azzal az
úriemberrel, aki speciális bélyegzővel látta el a Credenciálunkat. Ő a mi
Presidentünk. A feleségével együtt már visszafelé jönnek Santigaoból, bringával
vannak. Mutattam neki a képeket és majd el is küldöm neki E-mailen.
A holnapi napra sem
tervezek túl hosszú utat, max. 25 km-t. És lehet, hogy nem is kelek korán,
elviselhető volt ma a meleg.
Ez volt egy rövid nap
rövid története. Remélem a képek kárpótolnak benneteket egy kicsit.
A mai fényképek, az
eleje Sarriaban készült, a vége Portomarinban, a köztes képek pedig az úton! J
Ki hitte volna?
Fényképek:
https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747943483548967889
|
